Adam Pendleton – MUMOK, Bécs
2023. március 31. – 2024. január 7.

Kurátor: Marianne Dobner

Gollowitzer Szabina

 

Volt szerencsém augusztus végén Bécsbe látogatni egy előre tervezett buszos kirándulással, ahol a kollégák és a középiskolás diákok a Kunsthistorises Museumba vették az irányt, míg kísérőm és én a Múzeumi Negyedbe (MuseumsQuartier) tartottunk, és kortárs kiállításokat vettünk célba. A MUMOK-ba mentünk először, ahol rögtön a bejárati szinten Adam Pendleton Blackness, White, and Light című kiállításának nagyméretű művei függtek a hatalmas, szinte steril, modern múzeumi térben. A képek első látásra a graffiti kultúra rendezetlen, gazdagon összefújkált, inkább horror vacui felületeire emlékeztettek. Valamennyien találtunk már a környezetünkben olyan épületet, ahol a graffiti olykor jó, de többnyire rossz megoldásai teljesen beterítik a falat, nem hagyva ezzel egy apró kis ürességet sem. A képméretek általában emberléptékűek, mert a graffiti a legtöbbször nem kisméretű alkotás. Az épület homogén fala terjedelmes vászonként funkcionál, amit az alkotók vagy a rongálók azonnal ki is használnak. A kiállított műveken azonnal érezhető volt, hogy ebből a giccstől sem mentes vizuális világból merítenek, de mivel ezt nem a színekkel, hanem felületekkel, szórósprayhatású foltokkal, gesztusokkal teszi, sokkal elegánsabb összhatást eredményezett. Rögtön elfogott a rajongás, mert grafikusként lenyűgöz a monokróm, vagy csak nagyon kevés színnel operáló képek hangulata, koncepciója.1

Akkor még nem tudtuk, hogy további két szinten is ugyanettől a művésztől láthatunk munkákat, gyakorlatilag egy teljes életművet. A második emeleten stílusban hasonló, de már 4–6 méter széles vászonképek is láthatóak voltak, az első teremben pedig a legújabb képeit állították ki; itt sokat időztünk. Ezt követően a többi kiállítótérben egyedi rajzokkal, szobrászati, térfestészeti megoldásokkal, de még mozgóképpel is találkozhattunk, amelyek a művész afroamerikai gyökereihez kapcsolódtak. Külön-külön érdemes lenne kifejteni az eltérő stílusokat, amiket a különböző médiumokon keresztül közvetített, de számomra a legjelentősebb művek a monumentális szitanyomott képek voltak. Közelebb lépve a majdnem két és fél méteres művekhez, rá kellett jönnöm, hogy nem akril spray-vel lett fújva ez a sok izgalmas szürke-fekete átmenet, folt és erős gesztus, hanem bizony nyomtatott felületek rétegződnek egymásra a feszített kereteken. A foltok között mindegyik műben találtunk egy-egy elrejtett groteszk típusú, azaz talpatlan, torzulástól mentes betűt (jellemzően Arial). Más munkáknál is visszatérő tartalmi elem volt a betűhasználat, esetlen, falfirkahatást éreztetve. Pendleton azonban nagyon is tudatosan rendezi a foltok és a kalligráfiák viszonyát. A betűk önkéntelenül is olvasni hívnak bennünket. Máshol a túlzóan sok festékpermet között megbújó betűk olvashatatlanná válnak.

A designergondolkodást, pontos és igényes tervezői kvalitást érezni műveiben, döntően az elegáns feszített képszélek hibátlansága miatt. Eközben az asszociációink valamilyen fekete, luxus sportkocsira vagy designer táskára terelődtek. Végig azon gondolkodtam, hogy ekkora méretben hogyan lehetséges mindez egyáltalán? A festékrétegek tükörsimák, egyenetlen gesztust vagy véletlenszerű ecsetvonást sem találni, ráadásul a sötét foltokat is teljesen tisztán takarják a világosabb színek. Mindenféle háttérismeret nélkül próbáltuk megfejteni a technikát. Szitanyomásra tippeltünk, majd miközben tovább szemléltem, végig arra gondoltam, hát ez akkor is lehetetlen. Technikailag szinte megfejthetetlen, és a művész is csak találgatni enged. Miután több, hasonlóan készült képet is megnéztünk, kezdtem gyanakodni, hogy ennyire pontosan lehetetlen lenne a vászonra való szitanyomtatás, és az elkészült nyomat képkeretre való feszítése. Tűpontosság minden képen, mindenhol egyenletesen feszül a vászon. Sehol egy hiba, még egy-egy milliméteres elcsúszás sincs a nyomatszél és a keret széle között. Digitális direktnyomásra tippeltem, mert akár fentről is nyomtathatná a festéket közvetlenül egy kész feszített vászonra egy nyomófej. A pontosság így teljesen érthető lenne. De mégis volt egy szemmel látható vastagsága a festékrétegeknek, amit a digitális nyomdatechnika ilyen módon nem képes vertikálisan „fröcskölni”. Ha mégis, akkor hogyan is jutottak e New York-i művész képei Bécsbe? Hiszen a feszítés és az installálás gyakran az adott kiállítótérben történik, megkönnyítve ezzel a logisztikát. Tehát, amit az USA-ban már megalkotott, azt fel kell tekerni, Európába átszállítani, majd a MUMOK-ban újra felfeszíteni. Ha ez mégis így történt, akkor minden tiszteletem a kiállításrendezőknek!

Végül kiderült, a nagy méretű művek tényleg szitanyomással készültek. Ennek ellenére a technikai eszköztára lenyűgöző. Ezek a monuentális printek jó példák arra, hogy bizonyos vizuális megoldások, például a tükörsima festékrétegek csak ezzel a technikával valósíthatóak meg. Egyelőre persze, hiszen a nyomdatechnológia folyamatos fejlődik. Gyakran teszik fel a kérdést, ha a szitanyomás alapvetően egy sokszorosító technika, akkor miért nem arra használják? Miért nem készít egyszerre többet a művész, akár százat is? Megtehetné, de nála nem a sokszorozás a vezérgondolat, hanem a lépték és a grafika valósághűen megjelenő lenyomata. A festékpermettel készített betűket, fújt foltokat direkt is rávihette volna vásznára, viszont éppen a technika választása teszi különlegesség a Pendleton-képeket.

Felmerülhet a kérdés, miért kell egyáltalán ennyit gondolkozni azon, hogy hogyan hozta létre az alkotó az adott művét? Miért nem inkább a kép tartalmáról gondolkodunk? Talán a szemlélőt, aki nem az alkotással foglalkozik, éppen az különbözteti meg az alkotótól, hogy nem feltétlenül van igénye töprengeni a mű mögött rejlő alkotói/technikai folyamatokon. Alkotói szemszögből azonban ez teljesen más, mert ha meg szeretném fejteni a művet, akkor teljes kiterjedésében, vagyis a technikáját illetően is érteni szeretném. Jelenleg ez számomra meghatározó. Pendleton képeinek tartalma azonban más kérdéseket is felvet.

A fekete szín számára kvázi származásának, örökségének kifejezőeszköze. A Black Dada képek egyéni filozófiájának összefoglalói. Az absztrakció és az olvashatóság különbségén, mégis jól komponálhatóságán alapszanak. A jelentés abból az eltérésből fakad, ahol a fent említett elegancia találkozik az utcai művészettel és a művész szubkultúrájával. A galériák méltóságteljessége a társadalmi kisebbségekkel? WE ARE NOT – többször előforduló szókapcsolat, mellyel a művész kifejezi, hogy nem része a rendszernek. A rendszeren kívüliség egy művésznél szinte elvárt eleme lehet az identitásának, de az Amerikában nagyon is jelenlévő rasszizmus és az ezzel való együttélés is. Ahogy például egyik videóinstallációjában foglalkozik is a Black Lives Matterrel, és a nem is olyan régi szobordöntögetés időszakával. E művek éppen azt célozzák, hogy megtalálja a módját, ahogy egyszerre beszélhet múltról és a jövőről.

Adam Pendletin (1984–), New York-i konceptuális művész egy abszolút új élményt nyújtott nekem az ún. Black Dada képekkel. Az elnevezés számára egyfajta összefoglalása a fekete szín absztrakciójának, saját identitásának, e kettő az avantgarde-ban állandóan formálódó kapcsolatának.

1 A fotókat Gollowitzer Szabina készítette.