Válogatás német publikációkból
Hans Magnus Enzensberger
Hermann Lübbe
Jürgen Habermas
Karl Heinz Bohrer
Az összeállítás elé
Az elmúlt hónapok publikációi alapján az emberben az az érzés alakulhatott ki, hogy a kilencvenes évek egyfajta aranykornak tekinthetők. (Mint ahogy korábban már annak tekintették a húszas és a hatvanas éveket is – mindegyik esetben valami nagy-nagy felszabadulás játszódott le.) Az évtized valamikor az 1989-es évben kezdődik, és a 2001. szeptember 11-i New Yorki terrortámadással ér véget.
I.
Nézzük most először a kilencvenes éveket tárgyaló, illetve felstilizáló publikációkat.
(1) A Die ZEIT június 3-i száma összeállítást közölt ezzel a címmel: „Az évtized a történelem vége után”. (Ebben válogatást olvashatunk az újságban a kilencvenes években megjelent legfontosabb írásokból.) Francis Fukuyama már 1989-ben közölt egy tanulmányt, melynek meghökkentő címe volt: „A történelem vége” címmel. „Amit most megélünk […], az nem a hidegháború vége vagy a háború vége vagy a háború utáni történelem bizonyos szakaszának a lezárulása, hanem a történelemnek mint olyannak a vége: vagyis az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja, valamint a nyugati liberális demokráciának mint végső kormányzati formának az általános bevezetése.”1 A mából visszatekintve ez a tézis is inkább az általános lelkesültség kifejeződése. A Die ZEIT szerkesztője ezt írja: „Hogy Fukuyama három évtizeddel ezelőtt a történelem végéről írt, az számára vég nélküli történetté vált. Utólag hány gúnyos megjegyzéssel forrázták le! A realitás nem kedveli a túlzottan egyenesvonalú elbeszéléseket.”2 Az összeállítás döntő cikke 1990-ből származik, a szerzője Robert Leicht volt, aki először írta le, hogy a német egységnek egy csatlakozáson keresztül kell megvalósulnia, és nem szabad hozzányúlni a nyugat-német alkotmányhoz. Mint ismeretes, az egyesítésnek ez a forgatókönyve lett az uralkodó. Az összeállítás egyébként nem túl érdekes, szerepel benne írás Madonnáról és a mediatizálásról, Wolf Biermann (vélt) patriotizmusáról, a pályáját befejező Steffi Graf álmáról, egy kelet-nyugat-német focimeccsről, amely már érezhetően presztízs szempontokkal volt terhelt. Ennél érdekesebb cikk szól a berlini Love Parade-ről Let the sun shine in your heart címmel, aztán egy másik Peter Sloterdijk 1992-es fantáziájáról, az emberparkról szól, ami nagy vihart váltott ki. (Thomas Assheuer ezt a címet adta az írásának: „A Zarathustra-projekt”.) A legeslegérdekesebb cikk azonban a berlini Reichstag 1995-ös becsomagolását elemzi. A szerző egy Christóval való beszélgetésre támaszkodva írta meg a cikket. A becsomagolás valószínűleg Christo életművének egyik csúcspontja; az esemény Németországban valóságos népünnepélyhez vezetett. Sorra érkeztek a különvonatok, sajátos karneváli hangulat alakult ki, fényképezkedések. – A Die ZEIT összeállítása szerint sok érdekes dolog történt, de mintha az évtized egésze mégis arctalan lenne. Az arc felvázolásához nagyobb távolságtartásra lenne szükség.
(2) Szintén júniusban jelent meg Jens Balzer könyve, amely már az alcímében hirdeti: ez az évtized a szabadság évtizede volt. Mintha a kilencvenes évek alapvető üzenete az lett volna, hogy nincsenek többé határok, leomlott a berlini fal, vízum és útlevél nélkül lehetett utazni, a világ szorosabban összefonódott, mint korábban bármikor, és lassan-lassan útjára indult az internet. Balzer mint a könnyűzene szakértője a 2 Unlimited együttes No limit című 1993-as dalát emeli ki, és ezt tekinti emblematikus alkotásnak. „No no limits, we’ll reach for the sky / No valley too deep, no mountain too high/ No no limits, won’t give up the fight / We do what we want and we do it with pride.” Egy techno zenére épülő rendkívül dinamikus videoklipet látunk. Balzernek meg vannak a nehézégei azzal, hogy mindent e felszabadulásnak ebbe a perspektívájába állítson: a tetoválási divattól a telefonkészülékek technikai forradalmasításán és az autódizájnok alakulásán át, computertechnika és az internet lassú térhódításáig. Ugyanakkor a könyvben megjelennek negatív fejlemények és katasztrofális események is: a nacionalizmus és a vallás újjáéledése, Salman Rushdie halálos megfenyegetése, a délszláv háború és a möllni merénylet. A könyv igazi problémája e két vonal egymással való közvetítése. Mindenesetre Balzer a szociológiai elmélyülésre hajló passzusokban úgy tesz, mintha a felszabadulás (vagy annak vágya) a társadalmi differenciálódással függene össze. A könyv egyik fejezetcíme így szól: „Mindenki kívülálló akar lenni, néhány valóságos kívülállót leszámítva”.3 „A kilencvenes években […] a szabadságra való törekvés […] új kényszerré alakult át. Egy olyan társadalomban, amelyben mindenki kívülálló akar lenni, végül mindenki egyforma lesz – egyformán kész lesz arra, hogy eleget tegyen a kapitalizmus új követelményeinek, amely a kilencvenes években minden egyes alattvalóját én-vállalkozóvá akarta tenni.”4
(3) Andreas Meier Die Heimat című regénye egy kicsit korábban, március közepe táján jelent meg; ennek egyik fejezete foglalkozik a kilencvenes évekkel, a főhősre (az én-elbeszélőre) koncentráló perspektívában. A megközelítésmód itt az, hogy a nagy történelmi események hogyan csapódnak le olyan emberek mindennapi praxisában, akik nem voltak részesei az eseményeknek. De az események alapvetően érintették az életüket. „Ha nem az egyetemen, hanem egy városban, egy másik szövetségi államban kérdeztek, akkor csak azt mondtam, hogy Hessenből jövök, Frankfurt közeléből. És ha valaki külföldön kérdezett, akkor azt mondtam, hogy Németországból származom. Ha külföldön tovább kérdezősködnek, sohasem beszélek Hessenről, és pláne nem beszélek Wetterauról, hanem kizárólag csak Frankfurtról. Near Frankfurt. Ez volt a legrövidebb leírás: Germany, near Frankfurt.”5 A kilencvenes évek elején úgy tűnt, hogy a „haza” szó mégis csak kaphat valamiféle pozitív értelmet. De az idézetben azt láthatjuk, hogy a „haza” szó és a hozzá kötődő élmény perspektivikusan szétesik. A cselekményről Markus Hladek, a Frankfurter Rundschau recenzense ezt írta: „A fal leomlásától a kilencvenes évekig: Maier a Nyugatot magyarázza egy kíváncsi [keleti] unokanővérének, és enyhén provokálja az unokatestvéri vérfertőzést. Az első keleti pihenőhely megmutatta neki, hogy keleten ilyen »sör-szubverzíven« fogják blokkolni az »egyesítés folyamatát«. Egy későbbi találkozón megtudta, hogy a fő náci-lány bekerült az önkormányzati testületbe. A háborúk és a Hitler-utódok egyesülése lesz a televíziós csatornák »legszexibb aktusa«.”6 Maier érzékelteti: az egyesülés újra jelenvalóvá tette a nemzetiszocializmust, és újra provokálja a hozzá való viszonyulást.
1 Francis Fukuyama „A történelem vége?”, Világosság, 1990. január 9–10. o. Zalai Edvin fordítása.
2 „Die 1990er”, Die ZEIT, 2023. június 3. 43. o.
3 Jens Balzer, No limit. Die Neunziger. Das Jahrzenhnt der Freiheit, Berlin, Rowohlt Verlag, 2023. 129. o.
4 Jens Balzer, „Die wilden Neunziger: Vom Arschgeweih zur Ich-AG, Rückblick auf das Jahrzehnt, in dem das gnadenlose Körperdesign begann”, Die ZEIT, 2023. július 1.
5 Andreas Meier, Die Heimat, Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 2023. 176. o.
6 https://www.fr.de/kultur/literatur/andreas-maier-die-heimat-ein-schwarzes-kapitel-immer-und-ueberall-92187788.html
II.
A kilencvenes évek első teljes éve: 1990. Az alábbi összeállítás ad egy bizonyos betekintést a két Németország egyesítése körüli politikai-értelmiségi vívódásokba. Mindegyik cikkről elmondható, hogy az egyetértők nagy táborát tudhatta maga mögött.
(1) Enzensberger egy mindenen felülálló szempontból, némileg kioktatóan, de legalábbis nagyon szarkasztikusan fogalmaz. Ebben már benne volt az idegenkedés a nyüzsgésszerű német diskurzustól, aminek főszereplői a politikusok és értelmiségiek. „Az értelmiség káröröme – tekintve a politikusok blamázsát az események pörgésével szemben – meglehetősen korlátolt. Nemcsak a hatalom, de az eszmék igazgatói is rosszul érzik magukat. Nem is csoda; az egyik éppúgy, mint a másik azt gondolta, meghatározhatja, hogy merre is kellene haladnia a társadalomnak; innen származik a meglehetősen régi rivalizálásuk.” Az esszé értékes magja „Az utópia vége” koncepciójának újragondolás. Enzensberger jól ismerte Marcuse 1967-es előadásait;7 miközben most nem hivatkozik részleteiben erre a koncepcióra. Ugyanakkor jól érezhető a Fukuyamával folytatott polémia: nem a történelem végéről, hanem az utópia végéről kellene beszélni. De hogyan?
(2) Hermann Lübbe arra csodálkozik rá, hogy az éppen most összeomló keleti blokkban milyen jelentős szerepe volt a filozófiának és a filozófusoknak. És elsősorban az érdekli, hogy ennek milyen hatása lesz egy újraegyesített német filozófiára nézvést. Túl jóindulatúan közben elsiklik valami fölött: a nagyra tisztelt, hatalmas szobrok formájában jelen lévő filozófusok igazából már nem is filozófusok. Tekintsünk el most attól, hogy milyen finoman próbálja Lübbe visszahozni Lenint a filozófusok közé. A keleti országok ideológusai kimondottan rettegtek a fiatal Marx újrafelfedezésétől. Mindenesetre Lübbének volt egy várakozása, amely nagyon ígéretes lett volna. „A filozófia előtt, a filozófiai-ideológiai posztmarxizmus országaiban, egy új virágkorszak áll.” „A dolog ugyanis úgy áll, hogy akinek professzionálisan és folyamatosan a filozófiai ellenfél irodalmával kell foglalkoznia, annak előbb-utóbb annak erősségeit is el kell ismernie.” Ebből a várakozásból semmi sem teljesült, a cenzorok nem tanulták meg a filozófiát. Amit Lübbe nem lát, az a szocializmus keretei között elindult filozófiai professzionalizálódás, de ebből nem indult ki vita.
(3) Jürgen Habermas egy nagyon empatikus rövid írásban a kelet-németekhez fordul, miközben az egyesítés folyamatát megpróbálja megmenteni a csatlakozástól. A dolgozat megírásakor Habermas már nagyon pontosan tudja, hogy az egyesítés reálpolitikai folyama átcsapott a javaslatain. Ekkor még nem lehetett ismerni a „bepótló forradalomról” szóló fejtegetéseit, ami az eufóriát akarta csillapítani annak csúcspontján. „Hogyan kellene értékelnünk a kelet-közép-európai forradalmi változásokat? Mit jelent az államszocializmus csődje a 19. században gyökerező politikai mozgalmak és eszmék számára, és mit jelent ez a nyugat-európai baloldal teoretikus örökösei számára?”8 Ezek olyan kérdések, amelyek még ma is aktuálisak. Ami azt is jelenti, hogy a kilencvenes években ezeken egy pragmatikus-politikai diskurzus egyszerűen átlépett. A keleti lakosság nagy többségének akaratát látva Habermas úgy érzékeli, hogy itt egyszerűen a nyugati értékekhez való csatlakozás vágyáról van szó. „Ott, ahol a forradalmi változások forradalmi eseményekké szilárdultak, artikulálódik a legegyértelműbben a vágy, alkotmánypolitikailag a polgári forradalmak örökségéhez és társadalompolitikailag a fejlett kapitalizmushoz, vagyis az európai közösséghez való kapcsolódásra.”9 De ehhez az akarathoz képest az NDK alkotmánytervezőinek más elképzelésük volt. És Habermas számára ez sokkal szimpatikusabb (lett volna).
(4) Karl-Heinz Bohrer egy igen tanulságos esszében azt keresi, hogy hogyan lehet a német mentalitásról adott táryilagos kép alapján az egyesítést értékelni. Bohrer legfontosabb forrása Norbert Elias Studien über die Deutschen című könyve, ami 1989-ben jelent meg. Ennek legfontosabb tézisét Stefan Breuer egy recenzióban így foglalta össze: Elias a német történelmet alternatíva nélküli katasztrófatörténelemként mutatja be, és ezt azért teheti meg, mert ezt egy egyszerű hatalomtörténetként írja le. Szerinte a német nemesség kudarcot vallott a civilizációs folyamatban: nem sikerült monopolizálnia az államhatalmat, így jött létre a német sokállamiság. És amikor a porosz arisztokrácia végül mégis megoldotta a hatalommonopolizálás nagy feladatát, akkor az úgy történt, hogy a polgárságba beoltotta a „vadság” és a „barbárság” háborús kódexét, ahelyett, hogy a maga értékeit a burzsoázia civilizatórikus értékeivel próbálta volna közvetíteni.10 Bohrer úgy érti az egész újraegyesítési folyamatot, hogy most végre az Elias által konstatált nagy deficit korrigálásra kerülhet.
7 Herbert Marcuse, Das Ende der Utopie, Frankfurt am Main, Verlag Neue Kritik, 1980.
8 Jürgen Habermas, Die nachholende Revolution, Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 1990. 179. o.
9 Uo. 180. o.
10 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2005. május 30.
III.
A kilencvenes évek…, a kilencvenes év: Konrád György már 1990 őszén az „újjászületés melankóliájáról” beszélt. „A rendszerváltozások – talán mert természetüktől elválaszthatatlan az eszkatológikus várakozás – szükségképpen kiábrándítóak. Terjengett itt valami reménykedő hangulat: ha már nem párturalom lesz, hanem parlamenti kormányzás, akkor minden jobb lesz. Az ember szeretné azt hinni, hogy otthon lesz az ő országában.”11 (Létezett az az illúzió – mondaná Andreas Maier –, hogy az otthonunk a hazánkká válhat.) Az a gondolat már Habermas tanulmányában is szerepelt, hogy mivel ezekre a társadalmakra a népi demokráciát kívülről kényszerítették rá, ezért a felszabaduláskor újra előjöttek a régi, két világháború közötti nacionalista szimbólumok.12 Ezt a fejleményt Tamás Gáspár Miklós már csaknem tíz évvel korábban megsejtette, amikor nagy tanulmányt írt a nacionalizmusról mint metaforáról.13 „A nacionalizmus a zsarnokságban tekintélyelvű, a demokráciában szabadelvű, eltűri az államot […], amíg az idegenek át nem lépik a határt. A nacionalizmus a hagyományból nem azt utasítja el, ami nem jó – ez túl elvont neki – hanem azt, ami idegen. Csak azt akarja megtartani, ami az övé, nem orozza el a másét, de persze az az övé, ami most nem más.”14 És mindez egy nemzetközti kontextusba ágyazódott, máshol is hasonló jelenségeket lehetett megfigyelni. Elindultunk az évtized vége felé.
Weiss János
11 Konrád György, Az újjászületés melankóliája, Budapest, Pátria Könyvek, 1991. 282. o.
12 Jürgen Habermas, Die nachholende Revolution, 180.o.
13 A tanulmány eredetileg a régi Mozgó Világ 1982. 9. számában jelent volna meg, de a cenzúra az utolsó pillanatban letiltotta. De már nem volt ilyen éber a cenzúra, amikor két számmal később megjelent Bauer Tamás „A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok” című cikke. Ez a két eset együtt vezetett a Mozgó Világ szerkesztőségének leváltásához.
14 Tamás Gáspár Miklós, Törzsi fogalmak, Budapest, Atlantisz Kiadó, I. kötet, 1999. 51. o.
Hans Magnus Enzensberger
Járásmódok. Utószó az utópiához*
I.
Az egyenes járásmód továbbra is kedvelt morális posztulátum, amit általában az emberiség egyfajta pátoszával adnak elő. A felháborodással teli felhangot nem lehet nem meghallani; könnyen az lehetne a benyomásunk, hogy a figyelmeztetés a négylábúak társadalmára vonatkozik: és ez megint egy bizonyíték arra, hogy a filozófia mennyire nem tud mit kezdeni az univerzális vívmányainkkal.
Ezt egészen másképp gondolta Dr. Renner, a mi vöröses szőke hajú fizikatanárunk, aki a kései negyvenes évek szelíd anarchiájában egy meglepett iskolai osztálynak előadta kutatási eredményeit. Ő a híres teoretikus, Arnold Sommerfeld tanítványaként, a járás fizikájáról szóló dolgozattal habilitált. A tudomány – állítja – rendkívül rejtélyes; és csak félve mer előhozakodni azzal az igénnyel, hogy meggyőző magyarázatot találjon rá, a haladás e turbulens formája egyáltalán hogyan is lehetséges. Eltekintve most azoktól a követelményektől, amelyeket a felegyenesedett járás az egyensúlyérzékeléssel és a koordinációs képességgel szemben támaszt (ezek olyan követelmények, amelyekkel szemben a mesterséges intelligencia kudarcot vall, mert mint ismeretes, ehhez egyetlen automata sem tud felnőni), már az egyszerű járás kinetikája is olyan bonyolult, hogy csak egészen durva megközelítésben, a körbekerítés elméletéből kiindulva lehet kiszámítani. Tulajdonképpen egyfajta támolygásról van szó; a felegyenesedett járás egy különösen kényes, ingadozó, állandóan a katasztrófák által fenyegetett, bizonyos értelemben csúszó-mászó járás. Töprengve hagytuk el az iskolát, miközben elővigyázatosan és ügyetlenül egyik lábunkat a másik elé helyeztük; ez egy példa arra, hogy – Kleisttel szólva – „micsoda rendetlenséget tud okozni a tudat az ember természetes kecsességében”.
II.
Ha viszont már az ilyen egyszerű rendszer, mint az izmok és idegek által mozgatott csontváz ennyire kivonja magát az elemzés alól, akkor mi lenne a helyzet azzal az összehasonlíthatatlanul bonyolultabb szubjektummal – amelyre a blochi felszólítás vonatkozik –, az emberi nemmel? Éppúgy, ahogy az egyes ember nem gondolkodik el a maga mozgásáról, az egész sem gondolkodik el a maga továbbmozgásáról, hacsak az események nem kényszerítik. Ha a történelem a körforgalomban megpördül és felborul, akkor nem kisebb a meglepetés, mint Dr. Renner fizikaóráján, aki a nevét meghazudtolva megállt, és megpróbált megfogalmazni egy gondolatot.
Ez a stabilitás szerelmeseinek rosszindulatú háborgatása. Mert nincs még egy fogalom, ami ennél drágább lenne a politikai osztály számára. Ebben minden nehézség nélkül egyet tud érteni Kissinger és Brezsnyev, Teng Hsziao–ping és Pinochet, Schmidt és Honecker, Mitterand és Ceausescu. De az ő utódaikat is összeköti az a szívbéli vágy, hogy a helyzet urai legyenek, és azok is maradjanak. Az a teljesen jogos gyanú, hogy a „helyzet” „elszabadulhat a kontroll alól”, elrabolja az álmukat. Ez a kontroll mindig csak a sajátjukat jelenti. Egy titkos undor rázza meg az összes ország és párt reálpolitikusait, ha azt kell elképzelniük, hogy a „mi vagyunk a nép” mondatot valaki komolyan is gondolhatja. Hová jutnánk, ha az emberek a sokat említett önrendelkezési jogot komolyan vennék? Hol maradna akkor az államhatalom, hol maradnának akkor a szimbólumok és a lobogók, amelyek az életet élni érdemessé teszik? Az utca uralmával szemben csak a vízágyúk segítenek; de szükség esetén még más eszközöket is be lehet vetni. Ebben a csendes meggyőződésben minden apparátus testvériesen egyetért, Pekingben és Bonnban, Lipcsében és Párizsban, Szófiában és Washingtonban. És ugyanerről van szó, ha a tervezési stábok a békének egy új „rendjét” próbálnak összeeszkábálni, mindig a „belső biztonságot” és az örök egyensúlyt keresve, ami végre véget vet mindenféle szédületnek. Milyen szép lenne, ha mindent, ami lábakon áll „be lehetne kötni”, „rögzíteni” és „integrálni”!
Persze sok minden szól amellett, hogy a vágyott stabilitás már mindig is illúzió volt. De még ha létezett is volna valahol egy ilyen tisztán szabályozott, átlátható és mozdulatlan uralmi szerkezet, amelyről a rend összes politikusa mindig is ábrándozott, akkor mára ez biztos, hogy eltűnt. Az állam és a társadalom hagyományos viszonya ma egy paradigmaváltás előtt áll, mint ahogy azt a klasszikus fizika már régen elszenvedte. A kontrollok, amelyekről a kormányok beszélnek, ma fantomnak bizonyulnak.
Az a tétova benyomás, amelyre a kormányzatok – tekintve a legújabb európai változásokat – szert tehetnek, a tehetetlen magamutogatás. S ez nem egyszerűen egy véletlen kellemetlenség, amelyet az emberek érintkezésével ki lehetne küszöbölni, hanem abból az elvi lehetetlenségből következik, hogy előre lássuk a társadalmi folyamatokat, hogy egy kalkulációnak vessük alá, és felülről uraljuk őket. És ez nem csak a szélsőséges esetekre igaz. Összességében azt láthatjuk, hogy a dolgok inbolygó, instabil menete a legnormálisabb, és ez azt is jelenti, hogy a világon a legkiszámíthatatlanabb dolog.
III.
Az értelmiség káröröme – tekintve a politikusok blamázsát az események felpörgésével szemben – meglehetősen korlátolt. Nemcsak a hatalom, de az eszmék igazgatói is rosszul érzik magukat. Nem is csoda; az egyik éppúgy mint a másik azt gondolta meghatározhatja, hogy merre is kellene haladnia a társadalomnak; innen származik a meglehetősen régi rivalizálásuk. Egy és ugyanazon a privilégiumon veszekednek: az összes más problémát ezen keresztül próbálják definiálni és megoldani. Mihelyst egy olyan társadalom jelenik meg a horizonton, amely már nem engedi meg, hogy akár kívülről, akár belülről regulatív eszmék folyjanak bele, az értelmiségiek úgy érzik, hogy becsapták őket az eredeti szerepeiket tekintve. Egy evolutív folyamat, amely nem programozható, még kevésbé tervezhető – ez ugyan az irányítókat nem teszi teljesen feleslegessé; de mégis magával hozza az autoritás és a befolyás számottevő csökkenését.
Egy régi európai metafora szerint, amely Liviusig vezethető vissza, az emberi társadalom egy olyan test, amelyen világosan meg lehet különböztetni a fejet és a tagokat. Hogy ebben a modellben kié a végső szó, az magától értetődik. Nem lehet elképzelni, hogy mi történne, ha ez a társadalmi test elkezdene saját életet élni, és figyelmen kívül hagyná a központ utasításait, éppen úgy, mintha már nem lenne ráutalva, egy önmaga által kinevezett nagy-agyra, a mester-cselekvőkre és a mester-gondolkodókra… egy demokráciának – amely valóban komolyan venné magát – nagyon kellemetlen következményei lennének! A végén még az is kiderülhetne, hogy az egész, ha nem is kimondottan intelligens, de mégis intelligensebb, mint az a rész, amely megszokta, hogy parancsol. Ennek a következménye a főnökök számának jelentős csökkenéséhez vezetne, és egy ilyen sorsfordulat még egyetlen társadalmi csoportból sem váltott ki örömujjongást.
Ugyanúgy, mint az értelmiségiek, a politikusok is megvonási tünetekben szenvednek. Eközben mellékes, hogy a fennállót megtartani vagy átalakítani akarják-e. Nemcsak a tények talaja inog meg, még az utópiák repülő szőnyegét is kihúzzák azok lába alól, akik éppen megvetették rajta a lábukat. A status quo éppúgy kilátástalan lett, mint egy status in spe ígérete. És aki úgy gondolja, hogy a jövőt kibérelte magának, az még rosszabb helyzetben van, mint az, aki a meglevő őrzőjévé kiáltja ki magát. Mindketten áldozatául estek a társadalmi szféra uralhatóságára vonatkozó illúziónak. De a baloldali értelmiség veresége mégis súlyosabbnak tűnik, mert az a véglegesség, amit elgondolt, nem a realitás diktátuma, hanem a remény vonásait mutatja.
IV.
Az utópiák eltűnésére vonatkozó általános panasz jól érthető. De ugyanakkor a siránkozás könnyen elhomályosítja a siránkozó látását. Az a gyakran hallott állítás, hogy utópia nélkül nem lehet élni, a legjobb esetben is csak az igazság negyede. Mert ha ez alatt többet értünk, mint a boldogság, a Paradicsom egyszerű álmát, akkor az utópikus gondolkodás semmiképpen sem tekinthető antropológiai állandónak. Csak a maga igényében tekinthető univerzálisnak. Faktikusan tekintve nagyon jól meghatározható: nevezetesen az európai kultúra produktuma: egy görög eszme, amely később a kontinensünkön egy – ahogy sejthetjük – viszonylag rövid virágkort élt meg, Bacontól és Campanellától, Fourier-ig és Marxig.
Ez a gondolkodásmód a maga csúcspontjain egy sor olyan társadalmi tervezetet hozott létre, amelyek egészen a részletekig fantasztikusan ki voltak dolgozva. Ezekben, a teljes egészében tervszerű modellekben az élet a nemzéstől a halálig optimálisan szabályozva volt, mintha az emberiség boldogságát egy óramű pontosságával működésbe lehetne helyezni – ez egy olyan elképzelés, amely a stabilitás imádóit az elragadtatás állapotába ringathatná. Hogy ez a gondolkodásmód nem maradt következmények nélkül, kellőképpen ismert. A világ legfélreesőbb részeibe való exportálása az európai kultúra legpusztítóbb sikerei közé tartozik.
Az ilyen transzplantátumok túlélési esélyei vélhetően kicsik; azok a kapcsolatok, amelyeket az autochton struktúrákkal kialakított, törékenyek. Az importjuk nem rejtheti véka alá azt, hogy – a kőkorszaktól az amerikai és az ázsiai magaskultúrákig – több ezer olyan emberi társadalom létezett, amelyek nagyon is jól elboldogultak utópiák nélkül is. Az, hogy nélkülük nem lehetséges élet, igazából egy babonás eszme.
Ugyanakkor nagy horderejű eljárás lenne, ha az európaiak is elbúcsúznának a maguk idée fixétől. Az nem fog menni, hogy egy ilyen önkorrektúrával a vágyait is feladja. Amik ennek áldozatul esnek, azok először is az utópikus gondolkodás fatalisztikus vonásai: a nagyzási téveszmék, a totalitásra, a végérvényességre és az újdonságra vonatkozó igények. (A „forradalmak”, amelyek ma megrázzák Európa keleti felét, nem hoztak létre új követeléseket, hanem az 1848-as követeléseket elevenítették fel, amelyek mindmáig nem teljesültek.) Ahelyett, hogy egy meggyőző eszme általi megváltásban reménykednénk, inkább rábízzuk magunkat egy végtelenül összegabalyodott, önmagát korrigáló folyamatra, amely nemcsak az előrehaladást, hanem a visszavonulást, nemcsak a megközelítést, hanem a megkerülést is ismeri. Meglehet, egy ilyen járásmód nem kimondottan dicsőséges. A természet ugrásokat tesz, az ember botlik; kaotikus részek nélkül nem lehetséges önszerveződés.
V.
Az utópiától való elbúcsúzásnak azonban létezik egy ironikus felhangja is. Ez abban áll, hogy az utópiák elvesztése – nagyon trükkös módon – a valóra váltásukat is magával hozta. A common sense egyszerű belátása, hogy mindig valami más következik be, mint amit elgondoltunk, ez egyfajta feszültséget teremt, amit egyetlen történelemfilozófia sem képes kezelni. Hogy ki tudjuk élvezni a meséket, a mesélőkhöz kell fordulnunk.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hős, aki nem volt irigylésre méltó helyzetben, találkozott egy tündérlánnyal, akinek nem volt jobb dolga, mint hogy megígérte neki a kívánságainak teljesülését. Valamilyen mágikus oknál fogva ezeknek a vágyaknak a száma mindig három. Valószínűleg nincs olyan nép, amelytől idegen lenne ez a történet; de a csavarintossága éppen abban van, hogy a tündérlány szinte a pedantériáig pontosan tartja magát az ígéretéhez. Még azt se lehet a szemére vetni, hogy csalni próbálna. A hős mindig megkapja, amit kíván, de mindig úgy, hogy vagy nem ismeri föl azt, vagy nem tud vele semmit se kezdeni, és így tehetetlen dühöt vált ki. Hasonlóan teljesült az európai utópiák három centrális ígérete is.
Az állam elhalása. Az anarchistákra, akik töretlenül hisznek egy eljövendő világban, amelyben a hatalom minden formája eltűnt, ma már csak nagyítóval lehet rátalálni. Az artikulálatlan dac elfojtotta ezt a régi fantáziát. Ugyanakkor a politikai uralom formái sajátosan diffúzok lettek. Már nem lehet rögzíteni egy olyan centrális instanciát, amelyből kiindulva a politikai, gazdasági, szociális összfolyamat irányítható lenne. Ennyiben – egy etnológiából kölcsönzött fogalommal – akephalosz társadalmakról beszélhetünk. És ez elsősorban az államra vonatkozik. Az, ami egykor kitette a büszkeségét, a szuverenitása már idejétmúlt, a reprezentánsai közül az okosabbak jó okkal kerülik, hogy a „felség” szót szájukra vegyék. A kormányok időhorizontja oly módon van beszűkítve, hogy már nem képesek arra, hogy hosszútávú döntéseket hozzanak (bármilyen bölcsek is legyenek). Az ezernyi köteléktől megszabadulva (mint Gulliver) egy olyan játéktérben mozognak, amely annál szűkebb lesz, minél autonómabb módon cselekszik a társadalom, és minél kiterjedtebbek lesznek a vele való összefonódások. Ez a legvilágosabban az olyan országok példáján látható, amelyek politikai tradícióit egy idegen közreműködés döntötte romokba; ez persze egy olyan katasztrófa, amely – ahogy az már megmutatkozott – bizonyos időkben előnyökkel is járhat. A nyugat-németek a problematikus helyzetükből egy érdekes következtetést vontak le, amennyiben az összes hely közül a legkevésbé feltűnőt tették meg fővárossá, és csak reménykedni lehet benne, hogy az államot ott hagyják a faluban, ahová való is.
Mindenesetre Európában nincs már egyetlen olyan állam sem, amely elvárná a polgáraitól, hogy „higgyenek” neki, és még a legderakabb kormányszóvivő is dadogni kezdene, ha meg kellene ismételnie Hegel diktumát, mely szerint az állam „a megjelenő Isten”. És a nimbusszal együtt persze az engedelmesség is eltűnt.
De ahogy a mesében is, a kívánság teljesítését rögtön követi a cáfolat. Mert a varázsától megfosztott állam messze van attól, hogy elhaljon. Az a megállapítás, hogy egy individuum meghatározhatná „a politika irányvonalait”, puszta fikcióvá vált; de ugyanakkor a „dolgok adminisztrációja” egyre inkább kiterjed. A további szabályok inkább hálózatszerűen, mintsem hierarchikusan szővik át az egészet. A fokozódó komplexitással és a növekvő kockázattokkal, a biztosítás különböző formái iránt is megnő a szükséglet, amit a magángazdaság nem tud kielégíteni. Ennyiben sántít a kedvelt, de következmények nélküli kritika a bürokráciával szemben, ami csak megpróbálja kielégíteni egy instabil társadalomban a szív mélyén található kívánságokat.
Az internacionalizmus. A nagy európai utópisták nem voltak lokálpatrióták. Azok a társadalmi rendek, amelyeket kigondoltak, nem erre vagy arra az országra vagy térségre voltak szabva, hanem az egész emberi nemet próbálták boldoggá tenni. Ezt a princípiumot a legkövetkezetesebben a proletár internacionalizmus fogalmazta meg. De ez az ígéret is ironikus módon teljesült. Nem minden ország proletárjai, hanem kapitalistái és technikusai ültették át tettekre. Minden fanfár és felfordulás nélkül már több mint száz évvel ezelőtt Bernben megalapították a Világposta Egyesületet; ez az első világot átfogó szervezet mind a mai napig súrlódás nélkül kiválóan működik, figyelmen kívül hagyva a politikai konfliktusokat és az ideológiai differenciákat. És ugyanilyen effektív csodát hajtanak végre azok a névtelen hivatalnokok, akiknek az egész világot átfogó légiforgalmat köszönhetjük. A világtársadalom eszméjét azonban nem az I., a II. vagy a III. Internacionálé vitte keresztül, hanem az anonim világpiac, amelyet egy pár ikonikus márkanév szimbolizálhat, és amelyet a multinacionális cégek, a nagy bankok és a fél-állami pénzügyi szervezetek uralnak.
Az egyenlőség. Ez volt az utópikus gondolkodás harmadik nagy ígérete, és a magasztos eszme itt is egy triviális és felemás praxishoz vezetett. Most felesleges lenne még egyszer alátámasztani a növekvő társadalmi polarizálódást (sok gazdag országban is), vagy sok alulfejlett nemzet kétségbeesett helyzetét leírni. A lényeg az, hogy faktikus egyenlőségről sehol sem lehet szó, az ipari társadalmakban már régen ennek az ideálnak egy parodisztikus változata valósult meg. Ezt könnyen meg lehet mutatni a közúti forgalom példáján. Itt a villanylámpák és a dugók már évtizedek óta átvették az uralmat az igazságosak és az igazságtalanok, a gazdagok és szegények felett. Ez a rendszer decentrális, és egyetlen átfogó érdek sem irányítja; nem ismer kivételt, és nincs tekintettel az osztályhelyzetre vagy a származásra. A roncs Trabant ugyanúgy alá van vetve neki, mint az ötszázezer Márkás rakéta. A társadalmi különbség egy képzeletbeli distinkciós nyereséggé sorvad. Ez az egyenlőség az úgynevezett tárgyi kényszerek törvényére tekintettel egy ökológiai dimenzióval is rendelkezik. A pénz és a hatalom határhaszna csökken; a jövőbeli kockázatokkal szemben egyikük sem tud védelmet biztosítani. És azok a különbségek, amiket a konzum tud kínálni, legalábbis a gazdag országokban, egyre inkább illúzióvá válnak. Anélkül, hogy valaki ellentmondott volna neki, az író Henryk M. Broder nemrég azt mondta, hogy a Junk-Food láncolata, a McDonald’s, valósította meg a legtisztábban a szocializmus eszméjét: mindenkit (tekintet nélkül a személyre, függetlenül a státuszától, a bőrszínétől, a nemétől, a nemzetiségétől) egyenlően kezel, és mindenkinek egyenlő minőséget és egyenlő terméket nyújt, ugyanazon az áron. És így a maga számára igénybe vehetné a híres forradalmi jelszót: a népet szolgálni!
VI.
A fájdalmakat el lehet felejteni, a csalódásokon túltehetjük magunkat; ha azonban a régi kívánságok olyan ravasz módon teljesülnek, mint a mesében, akkor a frusztráció hisztériába és dühbe csaphat át. Ezt a fal leomlása óta jól láthatjuk abban az egyszerre steril és harsány vitában, amelyet a német értelmiségiek folytatnak az országuk egyesítéséről. Ami ezt a vitát különössé teszi, az éppen a produktív szubsztancia hiánya, a regresszív karaktere, a sok ressentiment-nal megterhelt ember hangja, és végül a résztvevők képtelensége arra, hogy szembenézzenek egy új szituációval. Ez a vita nem tud használható javaslatokat nyújtani. Csak mint szimptómát lehet komolyan venni.
„Soha többé Németországot!” – hirdette 1990. január 20-án egy csoport, amely magát radikálisan baloldalinak nevezi. A nyilatkozata egy összehasonlítással kezdődik: „A parlamentben egy nagy német egységpárt énekli a Deutschlandliedet – ugyanúgy, mint egykor 1914. augusztus 4-én, az I. világháború kezdete után, és ugyanúgy, mint egykor 1933. május 17-én Hitler külpolitikai nyilatkozatát megerősítve.” Miután ily módon elvarázsolták a Negyedik Birodalom fantomját, a gyűlölt áttelepülők, akiket, mint tudjuk, kizárólag a banán és a pornóújságok iránt érdeklődnek, megkapják a magukét: „Azokkal közülük, akik az itteni Szövetségi Köztársaság könyöklős társadalmával azonosulnak, és beszállnak a nagy német kórusba, mi egy negatív patriotizmust állítunk szembe: minden menedékkérő, minden immigráns azokból az országokból, amelyeknek a kifosztásában a Szövetségi Köztársaság közreműködött, közelebb áll hozzánk, mint ezek az »eufórikus testvéreink«.” Ilyen jogra természetesen ezek az emberek nem tarthatnak igényt, mert „az önrendelkezésre vonatkozó antikolonialista jogot” a németek nem vehetik igénybe.
Az ilyen prédikátorok tükörképeiként viselkednek azok az értelmiségiek, akiknek a „nacionalista támolygásától” óvva intenek a radikális baloldaliak – ezeknek a szerzőknek semmi sem fekszik annyira a szívükön, mint „a »szellemi nemzetre« vonatkozó kérdés” és a „saját nemzeti identitás”, a maga „mélyebb szellemi dimenzióival, és akik nem tudnak lemondani róla, hogy „az állam esztétikáját” követeljék. Nyilvánvalóan a jobboldali utópistákat senki nem gyászolja kevésbé, mint a baloldaliakat, és ennek a harcosai semmi kivetnivalót nem látnak abban, hogy Ernst Moritz Arndthoz esnek vissza. A két pozícióban közös, hogy nincsenek tudatában a német egységállamra való negatív vagy a pozitív fixálódásnak. Tömjén vagy Molotow-koktél, a lényeg az, hogy a haza oltárával van dolguk, mintha ez a kis bútordarab nem vált volna már régen puszta bábuvá. (A szellemben ellenséges testvérek egy további közös vonása, hogy kultúrkritikailag megvetik az alacsonyrendű materializmust, irtóznak a D-Mark szeretetétől, és irtóznak a legnagyobb szörnyűségtől, a „sétálóutcától”.)
Sokan azt mondják, hogy itt egyes hangokról van szó, amelyek hatása csak nagyon korlátozott lehet. De ugyanakkor tudnunk kell, hogy homeopatikusan csökkentett dózisban ennek a vitának a momentumain az értelmiségiek nyugaton és keleten szorgalmasan tovább rágódnak, a médiumok felerősítik őket, a politikai osztály pedig köszönettel befogadja őket.
VII.
Teljes ellentétben az „elitek” hisztériájával, a németek túlnyomó többsége egy nagyon kiélezett, illetve potenciálisan kiélezett szituációban a belátás és az ész egy olyan mércéjéről tett tanúságot, amire aligha lehetett számítani.
Sem a mámor-, sem a pánikfrakciónak nem sikerült az embereket mobilizálnia. Kimaradtak a zászlókat lobogtató, patrióta szándéktól vezérelt nagy felvonulások vagy a nagydemonstrációk a Negyedik Birodalommal szemben (az ország nyugati részében) – az igaz, hogy azok a hangos kisebbségek, akik keleten a tévékamerák elé álltak, legfeljebb egy politikai kultúra visszamaradottságát bizonyították, amely mögött majdnem hatvan év diktatúra áll. Összességében a „tömegek”, a maguk megrázkódtathatatlan szkepszisében egyszerűen negálták a szóvivők jelszavait.
Ehelyett haladéktalanul nekiláttak a szükséges takarító munkának. Itt és most nem a tehetetlen államapparátus volt az, amely megértette az idők szavát, hanem a társadalom vette a kezébe egyik napról a másikra a maga ügyét: a falusi polgármester, aki a saját pénzéből fizeti a kihalt utca szanálást és a beszakadt híd újjáépítését, az asztalos, aki az elromlott körfűrészt megint működésbe helyezi; és jöttek a nagyszívű segítők, a homályos spekulánsok, az önkéntes orvosok és az elkerülhetetlen feketézők. És mint mindig, most is a gyakorlati ész az, amely telefonkapcsolatokat hoz létre, újságokat cserél, pénzt vált, utazásokra vállalkozik és szerződéseket köt, öntevékenyen, minden hangoskodás nélkül, gyakran túl a legalitáson, figyelmen kívül hagyva a tíz- vagy a húszpontos terveket, grémiumokat, konföderációs bizottságokat, és éppen ezért effektív, sőt feltartóztathatatlan. Hogy milyen rangjelzések vannak a sapkákon, hogy milyen sas ékesíti a postai bélyeget, hogy melyik delegáció ülésezik az ENSZ-ben, és hogy mit mondana Hegel róluk – az ezeknek az embereknek teljesen közömbös. Ami pedig a szimbolikus dimenziót illeti, a Brandenburger Tor kalandja elég volt egy kollektív lerészegedéshez, ami után (az utána következő napon) következett a nagy és tartós kijózanodás.
Az elmaradt elit ezt a spontán felfordulást érthető rosszallással figyeli; mert az, ami ebben előtérbe kerül, az nem a remélt radikalitás vagy a vágyott mélység, hanem a megszokottság. A németeket most nem a nemzet szellemi tere, nem a szocializmus eszméje érdekli, hanem a munka, a lakás, a nyugdíj, a fizetés, a forgalom, az adó, a fogyasztás, a kosz, a levegő, a szemét. Egészen normális, vagyis egymással szembenálló érdekek, hátsógondolatok, szorongások, komplexusok és konfliktusok kerülnek napfényre.
Mind a politikusok, mind az értelmiségiek nehezen tudják elfogadni azt a kilátást, hogy a németek politikailag fokozatosan felnőtté válhatnak. Be kell érniük azzal a banális ténnyel, hogy a demokrácia egy nyílt, produktív, kockázatos folyamat, amely önmagát szervezi, és amely talán befolyásolható, de biztosan nem ellenőrizhető.
És ami az egyenes járást illeti, úgy azt – támolyogva a reklámszatyrok súlyától – leginkább azok mutatták be, akik az államhatalommal dacolva, 1989. november 9-én átlépték a határt, és ezzel hozzájárultak a német viszonyok megtáncoltatásához. Ezeknek az átállóknak nem egy millennium jött el, hanem csak egy hétköznap, amelyben próféták nélkül is el kell boldogulnia.
1990. március eleje
* Megjelent: Kursbuch, 1990. június, 100. füzet, 1–10. o.
Hermann Lübbe
Emlékműdöntés (Avagy az elmélet és gyakorlat szocialista egységének vége)*
Soha nem becsülték a filozófia politikai szerepét nagyobbra, mint a reálisan létezett szocializmusban. Mikor volt olyan a történelemben, hogy városokat, nagyvárosokat filozófusokról neveztek el? „The sciences are small power” – írta Thomas Hobbes a 17. században, felsorolva néhány fontos és kevésbé fontos politikai befolyásoló tényezőt. E common sense-közeli realizmus bázisán se a tudományokat, se a filozófiát nem értékelte túl magasra. Ennek megfelelően egy hajókikötőt hívhatnak „Williams Port”-nak, vagy később itt nálunk egy háborús tengeralattjáró-kikötőt, „Wilhelmshaven”-nak. A kastélyokat pedig így hívták: „Frederickborg” vagy „Friedrichsruh”, az egyetemek egészen a polgári korszakig az uralkodó vagy az alapító nevét viselték, és senkinek nem jutott volna eszébe, hogy a Friedrich-Wilhelms-Universität-ből Humboldt-Universität-tet csináljon. Még mérsékelt történelmi műveltség esetében is a „Hobbestown”, „Descartesville” vagy a „Kantstadt” nagyon idegenül hangzana nekünk. Evidens: a politikai realitás tradicionális értelmezésében, valamint a politikai rend legitimációs alapjairól gondolkodva a filozófusnevek nem igazán alkalmasak az ilyen rend szimbolikus reprezentációjára.
Ezzel szemben a reálisan létező szocializmus egy olyan rendszer, amely az újkor történetében először a filozófusok előtt tisztelegve a neveiket a politikai legitimáció nyilvános szimbolizációjává emelte. „Engels”-nek hívják 1931 óta a régi Pokrowskot, és 1953 óta a chemnitziek „Karl-Marx-Stadt”-ban laknak. A szocialista műemlék- és képszcénák megfelelnek ennek. Berlinben Marx és Engels emlékműalakban olyan városépítészeti pozíciót töltenek be, amely a Honecker-érában újra felállított Nagy Frigyes szobrával vetekszik. Az a lendület, amellyel a Marx-fej Chemnitzben magára irányítja a figyelmet, nehezen múlható felül; ez már-már eléri a wilhelminiánus szobrászat monumentalitását. Csakhogy itt a filozófia nyomult be arra a funkcionális helyre, amelyet a wilhelminizmusban még a történelmi-misztikus nagyságok, mint Arminius, a keruszk fejedelem, vagy egy nyugatra orientált Germánia foglaltak el.
Magától értetődik, hogy Marx mint emlékmű Moszkva centrumában is jelen van, néhány perc sétára a Lenin-mauzóleumtól, amely a fővárosban az első szocialista forradalomnak, és vele együtt a munkásosztálynak is központi helyet jelölt ki a hivatalos emlékezetkultuszban.
Marx és Engels gondolkodók voltak, és nem a világtörténelem cselekvői. Lenin mindkettő volt, és így az ő alakjában a filozófia, Mecklenburgtól Kamcsatkáig, és Kubától Észak-Koreáig, bronzba van öntve, vagy kőbe van vésve, amin keresztül az egész földkerekségen mindenütt jelenvalóvá vált. Biztosan sokan vannak az akadémiai-professzionális filozófusok között, akik Lenint nem fogadnák el filozófusnak. De ez a mi összefüggésünkben közömbös. Hozzátartozik a filozófiához, hogy bizonyos filozófusok más filozófusokat nem ismernek el filozófusként. De éppen az ilyen elutasítás intenzitása mutatja az elutasított hovatartozását, és melyik tanszéki könyvtárban kellene keresnünk a Materializmus és empíriokriticizmust, ha nem a filozófiai tanszék könyvtárában? Lenint elsősorban a pártfőiskolákon tanulmányozzák, de ugyanúgy a filozófiai akadémiákon is. Lenin életművében elméletileg a forradalommal mint egy forradalmi filozófiát vezérlő megismerési érdekkel ismerkedünk meg, és a párthoz való hozzátartozásban jelenik meg az a filozófiai törekvés, ami kötelező is a Lenin-tanítványoknak. Lenin az ősatyja a gyakorlat és az elmélet egységének – ez egy olyan egység, amely csak önmaga megkülönböztethető elemeinek megértésében záródik össze egy egységgé. Lenin személyében a forradalom filozófiai tanítója még a cselekvő forradalmárok fölé is emelkedik. Ennek megfelelően a Lenin-szobrok ikonográfiája mindenekelőtt a „tudós ember” ikonográfiája, aki utasításokat oszt ki, és intézkedéseket hoz. A nagy forradalmár nem a hatalom tradicionális szimbólumain keresztül jelenik meg. Sokkal inkább egy tradicionális beszédgesztusban felemeli a kezét, a másik kezében könyvet tart, és tanítva kijelöli a világ folyásának irányát, amivel szemben a filozófia, az igazi filozófia nem fog kudarcot vallani, hanem sokkal inkább ebben fog kiteljesedni. Nem véletlen, hogy Lenin követői és utánzói a forradalmi világbölcs szerepét értékelték a legtöbbre. Kim Il Sung a neki szánt szoborban még ma is ezt a szerepet foglalja el, és a minden nagy nyelvre átültetett írásainak folyama egyre csak duzzad minden filozófiai tanszéki könyvtárban (amelyek a szocialista világmisszió parancsát követve, ingyenesen érkeznek).
Még akkor is, ha kellemetlen: a filozófia még akkor is, ha már átment az elmélet és a gyakorlat régóta vágyott egységébe, nem nagyon tudja tagadni, hogy a felvázolt jelenségek nemcsak a politikai történelemhez, hanem ennek az évszázadnak a filozófiatörténetéhez is hozzátartoznak. A törékeny jelenségek értelmezhetetlenek maradnak, ha nem vesszük figyelembe a filozófiát. Amely nekik azon a rendszeren belül, amelyben fellépnek, egy bizonyos szimbolikus reprezentativitást adott.
Aki filozófiai kongresszusokra vagy valamilyen hasonló rendezvényre Moszkvába vagy Pekingbe utazik, ott nem csak a már említett emlékműveket láthatja. Filozófusportrék töltik meg a konferenciatermek homlokzatát, és a szpartakiádokon fiatal úttörők mutatják be, hogy koordinált mozgással, színes kis táblácskákkal hogyan lehet egész stadiont uraló filozófusképeket létrehozni. A németek persze nem tudják nem észre venni, hogy honfitársaik azok, akik a világ szocialista részében mint ideológiai ikonok mindenütt jelen vannak, és így a német filozófia alkotja a szocialista rendszer centrális politikai legitimációs instanciáját. Ez egy olyan észlelés, amely vegyes érzelmeket vált ki. Itt azt hiszem, ezt nem kell részleteznem; ennek az összekeveredésnek az elemei nyilvánvalóak.
Időközben a szocializmus mint internacionalizmus hanyatlóban van. Több országban a marxista-leninista párt, amely a proletariátus diktatúráját gyakorolta, hivatalosan is feladta uralmi monopóliumát. Erre következett az emblematikus forradalom vagy ellenforradalom. Magyarországon levették a különböző tornyokra és kupolákra felerősített vörös csillagokat, és még beszédesebb, hogy a nemzeti zászlóból kimetszették a szocialista emblémát, és így ez egy tradicionális nemzeti zászlóvá alakult vissza. De ezt időközben már az NDK-ban is megfigyelhetjük. Így nem csak a politikailag megszervezett marxizmus-leninizmusnak a hatalom monopóliumára megformált igényétől vonták meg az elismerést. Ezzel aláásták a marxista-leninista filozófia hivatalos továbblétezését, amelyre a szóban forgó monopoligény is épült. Ennek természetesen meg lesznek a következményei a filozófia jövőbeli fejlődésére nézve – és nemcsak a szocialista országokban, hanem nálunk is. Itt három vélhető következményt szeretnék nagyon röviden megemlíteni.
Először is egy filozófiai emlékműdöntés előtt állunk. Amint a bevezetésben már említettük: a filozófusfejek ikonikus jelenléte a szocializmus politikai rendszerében egyedülálló. A filozófiai elmélet mint a pártdiktatúra hatalmi legitimációja, melynek határozott célja az emberek felszabadítása volt, oly módon, hogy ez a filozófiai elmélet képes betekinteni a történelem menetének törvényszerűségeibe – ilyen korábban még sohasem volt, sem a politika, sem a filozófia történetében. Éppen ezért még sohasem voltak így mindenütt jelen az ezt a nézetet képviselő filozófiai zsenik. És éppen ezért, amikor ezek a diktatúrák, amelyek az említett filozófusokra hivatkozva legitimálták magukat, megbuknak, az ennek megfelelő filozófiai emlékművek is elvesztik legitimitásukat. A legjobb esetben ezek közül az emlékművek közül néhány a saját maga emlékműve lesz. Valószínűbb azonban, hogy ezek is ledőlnek, Karl-Marx-Stadtot újra Chemnitznek fogják hívni, és a névadó hatalmas feje mint állandó emlékezet egy gyűlöletes várostörténeti epizód lesz csupán. Még Moszkvában is időközben – természetesen nem hivatalosan – azon gondolkodnak, hogy Lenint nem kellett volna feltétlenül Sztálinnak követnie. Az az ötlet, hogy egy preparált holttestet mint fő kultikus objektumot kell a szovjet birodalom központjában kiállítani, már mindig is nagyon kényes volt. Azt még a legjobb akarat mellett sem lehetett megakadályozni, hogy a prominens halott, akinek a maga üvegkoporsójában a biztos kommunista jövőt kellett volna szuggerálnia, az eltöprengőknek nem inkább egy memento morit jelentett-e. Nem kisebb ember, mint Majakovszkij ezt már szóvá tette a Lenin-mauzóleum felállításakor is. Azt javasolta ugyanis, hogy Lenint – ahelyett, hogy bebalzsamozva kiállítanák – mélyen temessék el egy sírban, és e fölött hozzanak létre egy modern gyárat. Ez a gondolat nagyon is leninista lett volna: „Kommunizmus = szovjethatalom + villamosság.” De időközben a Szovjetunióban is vita tárgya lett a leninizmus monopolisztikus ideológiaigénye. Amikor ez elbukik, akkor holtteste is végre egy normális sírba kerülhet.
Másodszor ki fog törni egy filozófiai vita. Ebben lényegében arról lesz szó, hogy a reálisan létező szocializmus nyomora, amely időközben a felbomlasztás élesztője lett, a szép vezérfilozófiája ellenére vagy éppen emiatt került a hanyatlás pályájára. Másképp, mint Franciaországban, ahol a hangadó értelmiség maga mögött hagyta a maga történetének marxista inspiráltságú korszakát, a német gondolkodók (elkeseredve vagy nem elkeseredve), arra hajlanak, hogy Marxot továbbra is a felvilágosodás valamint a politikai és társadalmi felszabadulás egyik nagy klasszikusaként, és ezáltal a modernség projektje egyik legjelentősebb formálójaként tiszteljék. Ez lehet, hogy így is van, de akkor annál inkább magyarázatra szorul, hogy miért van az, hogy a szocializmus rendszere, amelyben Marx, Engels és Lenin tanításait kánonná emelték, a szabadság és a felvilágosodás helyett a népek számára dogmatizmust, terrort és állandó gazdasági mizériát hozott. Miféle kontingens faktorok lehettek azok, amelyek egy szép filozófiából a politikai megvalósítása során a maguk ellentétét hagyták létrejönni? Az igaz: a történelem – ahogy mondani szokták – egy multifaktoriális folyamat. De amennyiben a filozófia egy történelemhatékony tényező – a szocialista emlékművek szcénájában ez mindenesetre előfeltevésként szerepel – mégis csak kézenfekvő az a sejtés, hogy a szocialista leves, amely ma már senkinek nem akar ízleni, éppen a speciális filozófiai adalékai miatt vált élvezhetetlenné.
Így vagy úgy: a marxista filozófiát a maga érvényesség-igényeivel együtt meg lehet-e menteni a szocializmus szétesése után? Ez lesz Németországban a szétesés megértésére törekvő értelmiségi viták egyik nagy témája. – Teljesen kizárni természetesen nem lehet, hogy azok, akiktől a legjobban várnánk a marxista gondolati tradíció megmentését, ehelyett rezignáltan hallgatnak. Annak a dinamikus fejlődésnek, amelynek mi a kortársai vagyunk, vannak komplementer öregedési folyamatai, és meglehet, hogy a marxizmus azoknak a koponyáknak, akik még az elmúlt évtizedekben rekonstruálhatónak és folytathatónak tartották, hirtelen elöregedettként jelenik meg. És így Karl Marx óriási hatástörténettel rendelkező műve is egy elkerülhetetlen historizálás áldozatává válik. Eklektikusan azonban még ekkor is bizonyos elemeket lehetne használni az életműből – pl. azt a felismerést, hogy a filozófia, legalábbis a politikai filozófia – annak egészen az akadémikus alakjáig – részben legalábbis meghatározott ama politikai realitás által, amellyel foglalkozik. Ha pedig ez igaz, akkor egy olyan meghatározó realitás, egy olyan hatalmi rendszer, amely a marxizmus-leninizmus gondolataival legitimálja magát, hogyan létezhetett volna ezen a filozófián kívül? Éppen ezért ez a filozófia még akkor is, ha – mint ahogy a nyugati marxizmus legalábbis – a szovjet marxizmust mint rossz (habár jó teoretikus forrásokkal rendelkező) gyakorlatot élesen bírálja, ennek a realitásnak a történelmi hiteléből él. Időközben ez a hitel a legkisebb tartalékig kimerült. Ez a Marx iránti érdeklődést nagy valószínűséggel visszaveti egy 19. századi szerző iránti érdeklődéssé, aki a totalitariánus mintájú politikai elmélet klasszikusaként marad meg az emlékezetben, aki ezen túlmenően kidolgozott egy olyan gazdaságelméletet, amely a szociáldemokrata revizionizmusban definitíve már megcáfoltnak számított, és amelynek gyakorlati értéke ma azon pénzérmék reális értékéhez hasonlítható, amelyeken a Marx-portré díszeleg. A nemsokára következő valutareformmal együtt ez a portré is kikerül a forgalomból.
Harmadszor a filozófia előtt a filozófiai-ideológiai posztmarxizmus országaiban egy új virágkorszak áll. De miért? A kötelező alapkurzus, amelyet eddig minden szocialista diáknak és egyetemistának a dialektikus és a történelmi materializmus körében abszolválnia kellett, természetesen el fog bukni. Ez azokat a filozófusokat teszi funkciótlanná, akik a marxista-leninista kánonon kívül semmit sem tudnak kínálni. De nagyon nagy volt a szocialista világban – különösen az akadémiákon – azoknak a száma, akik a marxista ortodoxia uralma alatt apologetikus funkciókat töltöttek be; az ő munkájuk volt a nem-marxista filozófiák tévedéseinek cáfolatára vonatkozó művészet. Egy tankönyv prominens szerkesztőinek apologetikus stílusában ez így hangzott: „a marxizmus-leninizmus mint egy harci filozófia implikálja a folytonos principális vitát a polgári és a revizionista ideológia minden formájával”. Aki filozófusként egy ilyen ideológiai-politikai ügynek szenteli magát, az korlátolttá válik. A dolog ugyanis úgy áll, hogy akinek professzionálisan huzamosabb ideig a filozófiai ellenlábasa irodalmával kell foglalkoznia, annak előbb-utóbb annak erősségeit is el kell ismernie. Ezt jól ismerjük a cenzúra történetéből: a cenzorok szelleme állandóan ki volt téve annak a veszélynek, hogy amit cenzúráznak, az egyúttal meg is fertőzi őket. Ez az a dialektika, amely szerint éppen az ortodoxia volt az, ami számos értelmiségit, akik intellektuálisan el voltak kötelezve neki, egy titkos szerelemben a betiltott filozófia karjaiba vetett. Miután az ortodoxia morálja nevetségessé vált, most a filozófusok bemutathatják a szerelmüket az Unter den Linden-en.
* Megjelent: MERKUR, 1990/2. 492. szám, 143–152. o.
Jürgen Habermas
Modernitás – egy befejezetlen projekt. Filozófiai-politikai esszék. Előszó*
1988 nyarán a lipcsei Reclam Verlag azzal a kéréssel keresett meg, hogy szeretne tőlem egy könyvet publikálni, az első könyvemet az NDK-ban. Ennek most jött el az ideje. De a megjelenéskor az NDK már nem fog létezni.
E kötet számára filozófiai-politikai tanulmányokat válogattam az elmúlt évtizedek termeséből. Csak az utolsó esszé későbbi, ezt a népi kamarai választások előtt írtam, március 18-án – ebben reagálok közvetlenül is az NDK megdöntésére az elmúlt évben.15 Már csak ebből az okból kifolyólag is a kötet nem tartalmaz javaslatokat, előretekintéseket a közvetlen jövőre. Inkább betekintést ad olyan témákba és vitákba, amelyek minket a Szövetségi Köztársaságban élőket foglalkoztattak. Ezek a dolgok túl komplikáltak ahhoz, hogy a televízióban – ez volt az egyetlen médium, amely a kelet-németeket összekötötte a nyugat-németekkel – különösebb figyelemre számíthassanak. Ennyiben ezek a dolgozatok az egyik irányban egy bizonyos információs szükségletet elégítenek ki, ami ma a mi oldalunkról is ugyanúgy fennáll.
E témák közül a legtöbb olyan történelmi idegszálakat érint, amelyek visszamennek 1961., 1949., 1945. és 1933. mögé; vagyis a közös történelmünk komplexumait érintik, és az ebben gyökerező mentalitásokat is, amelyek az NDK-ban egy talán még erősebb kontinuitást mutatnak, mint a nyugat felé nyitott Szövetségi Köztársaságban. A tárgyi érvelésre tett erőfeszítések ellenére itt nem akadémiai értekezésekről van szó, hanem egy állásfoglaló értelmiségi intervencióiról. Megismerteti annak a társadalmi rendszernek a problémáit, amely mellett az NDK lakossága jelentős többségben letette a voksát. De elsősorban mégsem a legsürgetőbb szociálpolitikai és gazdasági problémákról van szó, hanem olyan problémákról, amelyek (most mondjuk így) a politikai kultúránkra vonatkoznak.
Ne becsüljük alá e problémák sürgető jellegét. Gyakran az a mód, ahogy bánunk velük, már maga a probléma. Ezekben a hetekben pl. a nyugati médiumok egy nagyon tanulságos színjátékot prezentálnak. A tárcarovatokban a mindent jobban tudók szemrehányásokat tesznek az NDK-s értelmiségieknek, mert nem emigráltak időben, vagy nem mondtak ellent elég hangosan, míg a politikai rovatokban a vezércikkírók nagyvonalúan mindenki másnak kiosztják a feloldozást, és meghúzzák a már jól ismert záróvonalat. Nem ritkán beszélnek olyanok, akik nem is tudják miről beszélnek: „Semmi sem lenne hamisabb és történelmietlenebb…, mint az NDK-t úgymond egy oldalirányba fordított Harmadik Birodalomként felfogni: Walter Ulbricht nem Hitler volt. A STASI-terror legsúlyosabb kinövései olyan távol vannak az NS-rezsim tömeggyilkosságaitól, mint ég és föld; és az NDK nem robbantott ki egy világháborút – örült, ha békén hagyják. Az NDK államalapítói éppen a fasizmussal szemben akartak létrehozni egy humanista alternatívát – és aztán a legrövidebb idő alatt az embertelen repressziónak olyan struktúrái jöttek létre, amely alatt az államalapítók nemrég még maguk is szenvedtek. Egyik pillanatról a másikra megint itt voltak a koncentrációs táborok, amelyekben – a német kommunisták által legalábbis megtűrve – több tízezer politikai fogoly halt meg; és itt voltak a jogászok, akik az embereket kimondottan azért juttatták a börtönökbe, mert túl egyértelműen fogalmazták meg a politikai nézeteiket; és itt voltak az újságírók, akik hagyták, hogy a propagandaminisztérium mondja meg nekik, hogy milyen irányba is mutasson a kommentárjuk. A sztálinizmus pedig továbbfejlesztette a saját dinamikáját, amely még akkor is működött, amikor Sztálint már végleg eltemették.” Akinek, mint Herbert Riehl Heysének van morális érzéke a múlt kompexitása iránt (Süddeutsche Zeitung, 1990. április 21–22.), az vonakodik attól, hogy ad hominem nyilvánosan állást foglaljon, és megadja azt a játékteret, amelyre mindannyiunknak szüksége van, ha a saját múltunkkal szembesülünk.
Az önreflexió játéktere. Másfél héttel ezelőtt érvénybe lépett a valuta unióra vonatkozó állami szerződés. Ezzel útjára indult a Szövetségi Köztársaság kormánya által felvázolt egyesítési szcenárió. És van egy másik szcenárió is, amely lecsúszik a politika álmok árnyékvilágába. Én arról a vízióról beszélek, amely az NDK alkotmánytervezetében egy pillanatra alakot öltött. A kerekasztal ezt a tervezetet azzal a várakozással terjesztette elő, hogy az NDK lakossága egy sikeres forradalom tapasztalatát öntudatosan be tudja vinni egy közös állampolgári nemzetbe, és képes arra, hogy ezt bevésse a jövőbeli generációk emlékezetébe is. E dokumentum radikálisan demokrata szellemét már azon is föl lehetett ismerni, hogy a „Schwerter zu Pflugscharen” ábrázolását – vagyis a fegyver nélküli forradalom emblémáját – akarta beemelni az állami címerbe. A polgári mozgalmak intézményesítésével, a parlamentáris ombudsmanokkal, népszavazási indítványokkal és az ellenzék parlamenti jogainak megerősítésével a tervezet olyan utakat mutat, amelyek túlvezetnek az alaptörvényen. Új a polgári bónusz eszméje, amely szerint a választók maguk dönthetnek arról, hogy milyen kulcsok szerint fogják szétosztani a választási költségeket a politikai pártok között. A klasszikus jogok mellett – mint amilyen az életre és a testi épségre vonatkozó jog – a 4. paragrafus garantálja „az emberi méltóságot a halálban is”. A kettővel rá következő bekezdés pedig így rendelkezik: „A nőknek joguk van az önmaguk által meghatározott terhességre. Az állam a meg nem született életet a szociális támogatások kínálatával védi”. Az igény egy fair bírósági eljárásra a külföldi állampolgárokra tekintettel kerül pontosításra. Ez és más, biztosan vitatható javaslat az új történelmi kihívásokra adott morálisan szenzibilis válaszként értelmezhető. De ennek eddig nem sikerült megtalálni a helyét a nyilvános vita kultúrájában.
Az önreflexió játéktere. A kézzelfogható problémák nyomása alatt, amelyek a gazdasági és az adminisztratív egyesítés folytán az NDK lakosságára rázuhannak, a kerekasztal által követelt vita csírájában elfojtódott. És bármennyire érthető is ez a prioritás, úgy más helyeken mégis csak érezhető a nyilvános témák demoralizálására irányuló tendencia. A vita arról folyik, hogy hogyan észleljünk és hogyan definiáljunk politikai témákat. A gazdaság és az igazgatás önstabilizálást, vagyis a funkcionális imperatívuszokat előnyben kell-e részesítenünk az éltvilág normatív igényeihez képest, amelyek a jog és a morál nyelvén artikulálódnak? Védekeznünk kell-e egy univerzalisztikus, mindenki számára egyformán kötelező morál elvárásaival szemben? Az ilyen kérdésekre a sztálinizmus után nem lehet tovább kék szemű, naiv válaszokat adni. De egy magát radikálisnak tartó észkritika cinikus válaszai is legfeljebb a szuggesztív erejüknek köszönhetően arathatnak sikert.
Frankfurt am Main, 1990. július
* Megjelent: Jürgen Habermas, Die Moderne – ein unvollendetes Projekt. Philosophisch-politische Aufsätze, Leipzig, Reclam Verlag, 1990. 5–8. o.
15 Was bedeutet „Aufarbeitung der Vergangenheit” heute? Uo. 242–267. o.
Karl Heinz Bohrer
A két félnemzet emlékezete*
A két német állam egyesítésének követelése egy racionális politikai érvelés konzekvenciája – ezt Ulrich Oevermann fejtette ki a Merkur februári számában. Egy ilyen eseményt nolens volens természetadta folyamatként elfogadni, vagy ezt argumentatív módon alátámasztani, még mindig két különböző dolog. A kétállam-pozíciót Oevermann a „harmadik út” morális-világnézeti tradíció érveként mutatta be, amelyet jellemző módon többségükben baloldali utópikus teológusok dolgoztak ki, itt és ott is, nem ártva az evangélikus egyház kezdeményező, és továbbra is központi szerepének az NDK-beli forradalmi mozgalomban. Az eközben Lengyelországgal és Csehszlovákiával szemben megmutatkozó feltűnő karakterisztikus politikai deficitekre már Oevermann is utalt. A politikai tudat már egy ilyen abszolút értékmoralizmus kiindulópontját (amely tartalmaz egy titkos késztetést) is gyanakvással nézi, és rámutat a fundamentális különbségekre a tulajdonképpeni politikai, azaz relatív értékekhez viszonyítva (ilyenek az emberi jogok és azok differenciálódásai, a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság, a törvény előtti egyenlőség, a hatalmi ágak megosztása etc.). Egy olyan országban azonban, amely a nyugati politika reformációja óta a moralizmust mindig összetévesztette a politikával, ennek a differenciának a magától értetődősége nagyon is bizonytalan. Emlékezünkbe kell idézni, hogy a nemzetiszocializmus, nem Auschwitz-cal kezdődött, és hogy az NDK ideológiailag ugyan szembehelyezkedett vele, de strukturálisan mégis nagyon hasonlított hozzá, a kínzásokkal és a lakosságot pszichésen korrumpáló megfigyelő rendszerrel. A társadalmilag abszolút „jóra és igazra” vonatkozó igény, és ennek megvalósítása (minden, ha kell bűnös eszközzel is) között csak egy nagyon vékony válaszfal áll. Ezért történhetett meg, hogy a „jó ember” eszméjét gyanútlanul képviselő zöldek, a maguk fundamentalisztikus perspektívája miatt, elkövethették azt a hibát, hogy az NDK jó oldaláról beszéltek, amikor annak szörnyűsége mér régen nyilvánvaló volt. Ha most még minden az egyesülés melletti érvet fel lehetne függeszteni, még akkor is visszamaradna a következő belátás: csak a két német állam egyesülése bizonyítaná végérvényesen, hogy az egykori NDK-beli elit „morális-totalitárius mentalitása” számára nem nehezítjük meg, vagy nem tesszük lehetetlenné a pszichés és a politikai felépülést. A hosszú hónapokig hallgató baloldali értelmiségiek kritikai beállítottsága elsődlegesen nem az egység elutasítására irányul, hanem inkább arról az irritációról tanúskodik, hogy a szemeik előtt eltűnhet egy baloldali diktatúra. Az a jól kivehető utalás arra, hogy a soraikból egyesek ezt a diktatúrát már mindig is a nevén nevezték, semmit sem változtat azon a tényen, hogy sok neves és intézményesen is reprezentatív képviselőjük sohasem adta fel a SED-közeli emberekkel való együttműködést.
De időközben mintha látni lehetne egy újabb dilemmát, amit nem szabad elhallgatni valamilyen hamis tapintatból. A nyugati rész előtt az egyesítés esetén nemcsak egy gazdasági, hanem hosszabb távon egy sokkal nehezebb pszichés-szellemi megterhelés is áll, melynek következményei még az intézményekbe is bele fognak nyúlni: az igazságszolgáltatásba, a rendőrségbe, a katonaságba, az egyetemekbe. A Honecker elleni vádak megalapozásai mutatják, hogy milyen mélyre nyúlik az ötven éven át hiányzó jogállamiság vákuuma. Rövidre fogva a komplikált pszichés-politikai helyzet egy egyesítés esetén így nézne ki: egy politikailag és individuálpszichológiailag még mindig a Harmadik Birodalomtól szenvedő, az identitásában bizonytalan félnemzetnek viselnie kell annak a következményeit, hogy a másik félnemzet pszichésen még rosszabb helyzetben van. 1933 óta több mint egy fél évszázadon keresztül a kelet-németek politikai és pszichés mentalitása oly mélyen korrumpálódott a két diktatúra miatt, amelyek közül a másodikból a lipcsei lázadásig csak a privátszférába való visszavonulással lehetett kibújni. Ez nem adott más lehetőséget, mint választani a rezignáció és a cinizmus között. Milyen következményekkel? Heiner Müller, aki biztosan a legjelentősebb német drámaíró a II. világháború óta, ennek a cinizmusnak a végső következményét egy egész generáció neurózisában látta megtestesülni. Sylvère Lotringerrel, a Semiotexte című folyóirat szerkesztőjével beszélgetve egy évvel ezelőtt azt mondta, hogy Nyugat-Németország elvesztette a maga „identitását”, feladták a maguk szubsztanciáját, és a németek egészében éppen a kihalás előtt állnak. „Én nem arra törekszem, hogy a német nemzetet életben tartsam. Örülök annak, hogy haldoklik. Ami nekem fontos, az nem a nemzet, hanem az emlékezet. Ez a munkám és a feladatom. Német író vagyok, Németországban dolgozom, és a német irodalom egyike a legnagyobbaknak… A német folklór teljesen az öngyilkosság hangulatában él. Ez a német dinamika fundamentális karakterisztikuma: lineáris, direkt, öngyilkos. A németek grandiózus temetési szertartásokat érdemelnek.” (Théâtre/Public. Revue bimensuelle, 1989. május–június)
Ez egy sötét, inkább szimbolikusan mint szó szerint veendő önértelmezése egy német művésznek, amely egy mélyen romantikus motívumhoz csatlakozik, és amelyet ebben a plakatív-ironikus formában már Heinrich Heine is fölfedezett, amikor Achim von Arnim rémtörténeteit jellemezte. S ez egészen Syberberg Hitler-filmjéig folytatódott. Az igaz, hogy ezt sokan e művészek dekadens fantáziájaként egyszerűen kidobják a realisztikus-politikai diskurzusból. De a nemzeti identitásnak ez az öngyilkosságig elmenő problematizálása egybevág a nemzet analitikus szociológiájának ama tézisével, melyet Norbert Elias dolgozott ki. Az ő új könyvében, amelyet mindenkinek ajánlani lehet, aki érdeklődik a politikai diskurzus iránt, a Studien über die Deutschenben ezt írja: „A felnőtt élet Németországban is – ahogy az összes iparilag magasan fejlett nemzetállamban – megköveteli az ösztönstruktúra messzemenő civilizatorikus transzformációját. Létezik egy örömprémium, amely sok másik fejlett államban a civilizatorikus önkényszerek és lemondások fenntartásában játszik bizonyos szerepet, a jutalmazás egy bizonyos rendszerén keresztül – nálunk nyugat-németeknél azonban ennek a szerepe nagyon korlátozott marad, ha egyáltalán jelen van. A világ államhierarchiáinak felsőbb szintjén aligha van még egy olyan állam, amelynek tagjai olyan elmosódott, viszonylag színtelen énképpel rendelkeznének, mint a nyugat-németek. Németország ebben a tekintetben egy boldogtalan ország.”
A nyugat-német terroristák barbár és embertelen akcióit Baader/Meinhof óta, Elias egy szublimálóan ható, magától értetődő nemzettudat deficitjeire vezeti vissza, amely Nyugat-Németországban főleg a fiatalabb generációk tagjainál hiányzik, teljesen eltérően a hatvanas és a hetvenes évek radikális angliai ellenzékétől. „De először is az az ember benyomása, hogy a nagy érték érzékelése mellet intakt maradt az, hogy valaki angol. És ez még a fiatalabb csoportokra is érvényes, akik pedig nagyon kritikusan viszonyulnak a saját országuk társadalmi berendezkedéséhez. Eddig mindig létezett egy világos kapocs a nemzeti büszkeség és a civilizatorikus visszafogottság között, amely nem engedi, hogy a gyilkosság és a rablás mint politikai fegyver szóba jöjjön. A nemzeti büszkeség és az egyes ember civilizatorikus átváltozása sajátos viszonyban állnak egymással.” Elias hideg értelmezése a kulturális szublimáció és a nemzeti büszkeség összefüggéséről, a nemzetről folyó aktuális vitákra is vonatkoztatható: először is az önmagát felvilágosultként feltüntető polémia, mely szerint a német identitásra vonatkozó kérdés már önmagában tartalmaz egy irracionális apriorit, jól láthatóan, ideologikus jelleggel rendelkezik. A liberális-zsidó szociológus egyetért abban a marxista-antifasiszta kelet-német drámaíróval, hogy az a diagnózis írja le a legjobban Németország politikai-szellemi szituációját, hogy a (nyugat-)németekből hiányzik az identitás. Ekkor természetesen válaszolni kellene arra a kérdésre is, hogy miben is állna ez az identitás. Ha Eliast követjük, akkor ez egy minden réteget átfogó önérték érzésében áll, ami egy pozitív kollektív történelmi-kulturális emlékezetre épül. És ha ezt elvesztettük? Akkor lép fel az identitásválság. És hogy kellene ezt legyőzni? Annak az elementáris erőfeszítésnek a megteremtésével, hogy egy ilyen emlékezetet lehetővé tegyünk. Ez azonban csak akkor van így, ha az emlékezetvesztés oka, vagyis, ha az NDK és az NSZK mint önálló államok szétválasztása megszűnik. Ha a 25-ös év mint a traumatikus emlékezetvesztés nullpontja eltűnik, ha az előtte fekvő időt újra elfogadjuk a sajátunkként. Másrészt azonban az a mérsékeltebb nézet, hogy az ilyen nemzeti identitások ma csökkenő nagyságok, és ezért felesleges a nemzeti érvelés, egyáltalán nem számít előkelőnek, sőt egy téves remény a dilemmából való kikeveredésre: wishfull thinking, amely tipikusan egy „boldogtalan ország” tudatát jellemzi – mondja Elias. Végül azonban az identitásbiztonság a nemzeti érzés értelmében nem a regresszióban való visszaesést jelenti, hanem éppen hogy biztosítja azt a „civlizatorikus visszafogottságot”, amely Németországból mind a mai napig hiányzik. (A Weimari Köztársaság fasiszta terrorcsoportjai és a Szövetségi Köztársaság baloldali terroristái között ebből a szempontból Elias semmiféle különbséget sem lát.) A baloldali terrorizmus, és annak irtózása minden nemzetitől szintén egy válasz volt a 20-as évek fasiszta merénylőinek nacionalista hisztériáira: a nemzeti identitás mindkét esetben meg volt zavarva, extrém módon túl sok – vagy éppen túl kevés – minden nehezedett rá.
A maga identitásában bizonytalan nyugati félnemzet problematikája Elias elemzésében egy még látszólag ártalmatlan aspektussal is rendelkezik, amelyet annak idején a Merkurban az „állam esztétikájaként” mutatott be. S ez most új táptalajt kapott: a politikai centrum egyre inkább áttolódik a provinciába, amely a nyolcvanas évek óta megfigyelhető folyamat, és amelyet – mint korábban Strauß – egészen nyíltan Späth és Lafontaine hajtanak előre (a két legbefolyásosabb és legöntudatosabb miniszterelnök). Elias ezt írta – még a kelet-német események előtt – erről a fejleményről: „A Szövetségi Köztársaság, vagyis Nyugat-Németország identitása most egyfajta sürgető jelleget kap”, habár hosszú ideig úgy tűnt, hogy „a régi Nagynémetország helyreállítására vonatkozó várakozások már nem tekinthetők realistának”. „Annak lehetősége, hogy a messzemenően megosztott szövetségi állam szétesik, biztosan még most sem söpörhető egyszerűen félre. A centrifugális erők, amelyek a különböző tartományokban hatékonyak, a felszínen talán még nem láthatók, habár a kulturális mezőben már egyértelműen észlelhetjük őket. Ezek nagyon erősek, és kétségtelen, hogy a két nagy politikai párt konkurenciaharcának keménysége, és a vezetőik egyre erőteljesebb egymásnak feszülése, ezt még inkább felszínre fogja hozni. A gazdasági érdekek – ezt szokták mondani – összetartják az országot; de ez biztosan csak addig igaz, amíg az országot nem sújtja gazdasági válság. Ki tudhatja, hogy az idők során különböző tartományok a hatékony pártgépezetek segítségével a különböző pártok megingathatatlan területeivé válnak-e? Ki mondhatná meg, hogy ilyen körülmények között egy jövőbeli bajor miniszterelnök nem fogja-e magát elsősorban bajornak, és csak másodsorban németnek érezni?”
Ellentétben azzal a politikai osztályban hivatalosan képviselt és szubjektíven így is gondolt nézettel, hogy a Szövetségi Köztársaság eljutott a maga biztos identitásához, legyőzte a félnemzet deficitjét, most egy egészen másik valóságot kell feltételeznünk, mivel itt egy hosszútávú társadalmi-történelmi döntésről van szó, amelyet elfedhet az objektív vagy a szubjektív aktualitás. Ehhez az aktualitáshoz biztosan hozzá tartozik, hogy a véleményformáló és a szellemi kulcsszavakat szállító csoportok, a politikai és a tudományos elit, valamint a szabadon lebegő értelmiség, a maga szabad, de alacsony önbecsülését a maga inkább baloldali társadalomideológiájában próbálja megalapozni, és ezt téves módon átválthatónak gondolja a nemzet identitásteremtő és -stabilizáló tényezőire. Ami eddig ezen túl volt, az a karnevál, vagy egy előkelő lódenkabát-viselet.
Ott, ahol a keleti félnemzet még nem veszett el teljesen a nyugati félnemzet számára, a dilemma egyszerre látszik feloldódni és kiéleződni. Feloldható lesz, mert most már a közös emlékezet – ahogy utaltam rá, nullapontot feltételezve – megint visszatér. A közös vonások és az emlékezetképesség kölcsönösen egymásra utaltak. De ezt a következő kérdés élezi ki: egy tönkrement nemzet tagjaként hogyan forduljunk egy még inkább tönkrement nemzethez, a többezer, sőt többszázezer nagy és kis elkövetőhöz, és a hosszú-hosszú évekre megzavarodott áldozatokhoz? Az nyilvánvaló, hogy ezzel a neurotikus bensőségességgel, mint a megzavarodás szindrómájával eddig senki sem foglalkozott. Amikor egy bő évvel ezelőtt a kelet-európai szituációt a legjobban ismerő német szakértőt felkértem rá, hogy írjon egy módszertani, együttérzésmentes tanulmányt az „autoriter karakterről” a kelet-német lakosság körében, akkor ezt az ötletet a szolidaritás megtagadásaként értette félre. (A felkérés annak szólt, hogy a privát beszámolók alapján tudtam, hogy intim ismeretségben áll ezekkel a viszonyokkal, és maga is Türingiából származó értelmiségi.) A szolidaritás mostani, érthető hangulata a Kelet-Németországban, a maguk történelmét újra megtaláló SPD-politikusok számára biztosan irritáló lesz. De ez csak megfutamodás egy szociálpszichológiai robbanóanyagtól, ami a nyugat-német életképekkel összevetve imponáló fellépésű kelet-német politikusoknál (Modrow-t is beleértve) és a mindent elindító nagy lipcsei pátosz mélyén is ott rejlik. Mindenesetre a nyugat-német egyetemisták körében széleskörűen jelen van az a gyanú, hogy a kelet-németeket ez a karakter általánosságban jellemzi; és ugyanez félelemként van jelen a nyugat-német kispolgári körökben. Amit problematizálni kellene, az a protestáns bensőségesség maga: Heiner Müller heroikus cinizmusa a kemény (Brecht vonalát követő), a diakónikus lelkületű Christa Wolf a puha verzió. A belsővé tett szellemnek ez az elmosódottsága ezért nehezebben tárható fel, mint az a primitív-restauratív jobboldali potenciál, amely az ötvenes évek patriotizmusának mélyén lakozott; mert ez a mostani fontos értelmiségi csoportokból származik, amaz viszont a gazdaságilag, társadalmilag bizonytalan helyzetű rétegektől jött, amelyeknek csak a teljes politikai és gazdasági instabilitása esetén lett volna esélye.
A keleti félnemzet traumatizált pszichéje a nyugati politikusok hivatalos megnyilatkozásaiban és vezércikkekben legfeljebb annak a frázisnak az alakjában fordul elő, hogy azt nem hagyhatjuk, hogy egyedül ők veszítsék el a háborút. A pszichés dimenzió a mostani politikai diskurzusnak már csak a perifériáján jelenik meg, mintha csak a testi viszonyok fizikájáról vagy geometriájáról lenne szó, ahogy az a 18–19. századi politikaértelmezésekből következik. A legtöbb magyarázat a szolidaritási gesztus alá sorolható, amely a két rendszer integrálhatóságát technokrata-gazdasági kérdésként fogja fel. Ez szükségszerű, és a technikai szektornak ez elég is. A két félnemzet lelki-politikai infrastruktúrája, amelyet a jelenlegi pártcsoportulásokon keresztül sem lehet megragadni, eközben feledésbe is merül. Ezt jól jellemzi a nyugat-német konzervatívok nemzeti diskurzusa, amelyet pl. a kancellársegéd Rühe reprezentál, és amelyet (még mindig függetlenül a helyes vagy a hamis pártpolitikai taktikáktól) szellemileg gyanútlannak mondhatunk. Az már nem szatíra, ha ezt a gyanútlanságat egy olyan kérdésfeltevésként jellemezzük, mint amikor egy kisebb zsák krumplit beleöntünk egy nagyobb zsák krumpliba. A krumplival történő művelet végül is még az ötvenes évek biológiai-primitív patriotizmusából származik, amelyben akkoriban a kancellár és az ő frank köre hitt.
Egy fiatal amerikai tudós, aki kiválóan beszél németül, és ezért jól ismeri a belső német vitákat, egy beszélgetésben úgy mellékesen ezt mondta: a nyugat-németek úgy látják, mintha a történelmükben a saját múltjuk térne vissza. És ez irritálja őket. Ezek a megvert, elszegényedett, tisztességesen hazudozó, „mély” kelet-németek egykor ők maguk voltak – pontosan negyven évvel ezelőtt. Van ebben valami a hoffmanni hasonmás okozta sokkból. Mintha minden elölről kezdődne, beleértve a bűnösség kérdését is. Az elfojtás már nem működhet. Ezekben a megjegyzésekben is biztosan érezhető egy kívülálló megfigyelő arrogáns joke-ja: a fantáziálás lehetősége. Ennek a hasonmásjátéknak csak kevesen vannak tudatában. De a fiatal amerikai Hoffmann-asszociációja mégis megvilágító: valóban igaz lehet, hogy ha nem is a két állam, de a két lélek kezdődő összeolvadása egy olyan folyamatot vezet be, amelyben ez a lehetőség, a megkettőzött traumatikus emlékezet feldolgozása, megvalósul. És ez is egy meglehetősen riasztó perspektíva. Mert magába zárja azt a felismerést, hogy a gyámkodás biztonságából történelmileg csak akkor szabadultunk fel, ha belátjuk, hogy a Rajnai Köztársaság egyébként is bizonytalan identitása egy nagy nyugat-európai hazán belül még inkább csalóka volt. Ezt az európai identitást a nagy nyugat-európai nemzetek, az angolok és a franciák, nem beszélve a kisebbekről (mint Hollandiáról és Dániáról) sohasem kínálták föl. Erre korábban vagy később rá kellett volna ébredni. Akkor azt is észrevettük volna, hogy a provincia mint egy ökológiai idill utópiája nem volt válasz a nemzeti identitás nyitva maradt kérdésére, ahogy azt pl. Norbert Elias is megfogalmazta. Ha az egyesülési folyamatot előre nem látható külpolitikai események – a legsúlyosabb egy vezetőcsere lenne a szovjet államvezetésben – tartóztatnák fel vagy akadályoznák meg, akkor válna csak igazán akuttá Elias kérdése.
Fordította: Weiss János
* Megjelent: MERKUR, 1990/3. 493. szám, 183–188. o.