Egy Maigret-sztori margójára
Valastyán Tamás
„Az embernek nem leírása van, hanem története.”1
A színe és a visszája
Rögtön előre bocsátom, hogy a Maigret-sztori, amelynek az olvasása, olvashatósága kapcsán szeretném bemutatni, hogy a politika milyen módon képes (reményeim szerint termékenyen és invenciózusan) táplálni egy irodalmi mű, jelen esetben egy regény befogadását-értelmezését – anélkül persze, hogy egyszersmind lezárná, elfojtaná ezen olvashatóság elevenségét, mint teszi ezt abban az esetben, ha mintegy számon kérjük a művön a valóságot a tükröztetés realista elvét favorizálva –, a Maigret védekezik című opus Georges Simenon Maigret-sorozatából. Némi elfogultsággal állíthatom, hogy talán ez a legkülönösebb története a nyomozónak, hiszen ez esetben voltaképpen önmaga után nyomoz, pontosabban az őt ért nemtelen, alattomos és radikális támadás mozgatórugóit, okait kénytelen feltárni, hogy quasi önmaga maradhasson, azaz az lehessen továbbra is, aki, nyomozó. És ezen, mondjuk így, identikus egység érdekében szövődik bele olyan viszonylatokba, amelyek legfőbb motiváló vagy alakító tényezői leginkább politikai természetű történésekkel és okokkal hozhatók összefüggésbe. Vagyis az igazság, aminek a kiderítését Maigret célul tűzi ki, egyként érinti az ő személyes és szakmai életvilágát, illetve a korabeli francia társadalmi berendezkedést.
Nos, a bemutatás dramaturgiája a részemről a következő lesz: először a referencialitásról mint a krimi vagy detektívtörténet legfőbb poétikai elvéről lesz szó, majd rátérnék a politika eminens formájára a referencialitás szemszögéből, végül a Maigret védekezik című regény történéseiből kiemelnék két – véleményem szerint – releváns mozzanatot szűkebb témánk, a művészet és a politika lehetséges érintkezése szempontjából, amelyek plasztikusan színre viszik, hogy a politikai referencialitás milyen módon telíti a regény olvashatóságának dimenzióit. Azonban kissé és látszólag távolabbról indulnék el Maigret valóban élesen adódó, mindennapi életébe, mondhatni, sokkszerűen betörő problémája felé, a történelem felől. Walter Benjamin szerint ti. a „történelem, sokk a tradíció és a politikai organizáció között”.2 Sokkról van szó abban az értelemben, hogy a történelem soha nem hagy nyugtot az embernek, de abban az értelemben is (és talán a mi szempontunkból ez most a lényegesebb), hogy a múlt és a mindenkori aktuális élet (ez lenne egy adott szituáció, még ha az regénybeli is, „politikai organizációja”) között a történelem teremt eleven kapcsolatot, szakadatlan vonatkozást, tehát a történelem éppen hogy nem relikvia vagy rekvizitum, hanem élő közeg.
Ha igaza van Kantnak abban, hogy – amint azt a mottóban idéztem – az embernek nincs leírása, hanem története van, akkor a detektívtörténet, meglehet, a leginkább relevánsan szembesít azzal, hogy mi az ember. Persze meglehetősen zavarba ejtő ez a mondat Kant részéről, éppen azon filozófus véleményeként, akinek a filozófia antropológiai fordulatát köszönhetjük. De rögtön árnyalódik a kép, ha utalunk rá s nyomatékosítjuk, hogy Kant szerint az embernek éppenséggel az észhasználat miatt lehet története,3 mely történetben az egyetemes rendeltetés és a partikuláris törekvés feszülten harmonizálódik egymással. Az ember a saját eszére támaszkodva teljesedhet ki, ám e kiteljesedés minduntalan megtörik a különféle eredőjű finom vagy éppen nyers ellenerők gátjain. A kanti történetfilozófiai kísérlet nagymértékben s minuciózusan számol ezzel a feszültséggel. És hát a detektívtörténet formalehetősége is éppen ennek a feszült harmonizálódásnak, pontosabban a racionális aktivitás és a finom/nyers ellenerők küzdelmének ad teret. Nem tekinthetjük tehát egyáltalán esetlegesnek, hogy a modernitás, amely egyrészről elhozta és megmutatta az ember számára az antropológiai törekvések, azaz az énformálás és a világalakítás megannyi változatos színét, másrészről a detektívtörténet vagy a krimi formájában szignifikánsan létrehozta és felmutatta ugyanannak az énformálásnak és világalakításnak a visszáját is. A krimi körüli történetfilozófiai és a benne konstituálódó referenciális-politikai játéktér sui generis ízig-vérig modern találmány, az észhasználat és a referenciális történetformálás kiazmusa képezi azt a regénypoétikai elvet, amely a krimi olvashatóságát elemien szervezi.
1 Immanuel Kant, Schriften zur Geschichtsphilosophie, Mit einer Einleitung herausgegeben von Manfred Riedel, Stuttgart,
Philipp Reclam jun., 1985.
2 Walter Benjamin: „Töredékek (Válogatás)”, in Uő. „A szirének hallgatása”. Válogatott írások, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 93–115. o. 111. o. Fordította és válogatta Szabó Csaba.
3 Vö. Mesterházi Miklós, „Időbeli partikularitásunk előnyei”, Gond, 1992/3. 3–24. o.
A referencialitás mint a krimi legfőbb poétikai elve
Amikor a referencialitást nevezzük meg a krimi legfőbb poétikai elveként, akkor voltaképpen nem teszünk mást, mint hogy kiemeljük a racionalitással való kiasztikus kapcsolatából, pontosabban ráfókuszálunk e kiazmus egyik elemére, minduntalan szem előtt tartva persze azt, hogy önmagában a referencialitás nem visz közelebb a krimi olvashatóságának pontos megértéséhez. Azaz a fent említett, az ember történetiségét egyáltalán lehetővé tevő észhasználatot mintegy folytonosan oda kell érteni a referencialitás mellé, ha a krimit olvassuk. Tudniillik az ember mind végső rendeltetésének bevégzésekor (vagy ebbéli törekvésében), mind partikularitásának szabad vagy bármilyen más módon történő megélésekor az eszét alkalmazva folyamatosan balanszírozik a különféle eredőjű finom vagy éppen nyers ellenerők jelentette akadályok között. Azaz mindig valamire vonatkozva képes csak kiteljesíteni önmagát és formálni a világát. E vonatkozás iránya többféle lehet, vihet fentre, de terelheti az embert természetesen lentre is. És nyilvánvalóan rengetegféle oldal irányú viszonylatba is beleszövődhetnek az emberek. E beleszövődések, vonatkozásba való belebocsájtkozások terét Siegfried Kracauer szféráknak nevezi. A kifejezést Søren Kierkegaard-tól kölcsönzi, aki – mint ismeretes – három egzisztenciasíkot vagy létszférát különít el egymástól, az esztétikait, az etikait és a vallásit. Ezt azért érdemes nyomatékosítani, mert Kracauer nagyszabású filozófiai koncepcióját a detektívtörténetről ebben a kierkegaard-i fogalmi rendeződésben és formai mozgásban, teoretikus alakulásban gondolja el és dolgozza ki. Nos, ha megpróbáljuk a fent említett kanti intenciókat és a most szóba hozott kierkegaard-i impulzusokat egyazon koncepció keretében egybefogni a krimi olvashatóságán morfondírozva, akkor azt állíthatjuk, hogy az ember a saját történeteinek igazságburkát fürkészve, önnön eszére támaszkodva, különböző létszférák között vándorolva, e szférák feszültségterében kérdezhet rá önnön mivoltára, szembesülhet önmagával és a világával. Az észhasználat elsősorban e vonatkozásokra való reflektálást jelenti.
Kracauer mind a bűnesetet elkövető és elszenvedő, mind a bűneseményt magát, valamint annak körülményeit feltáró embert, azaz a tettesek és áldozatok, illetve a nyomozók életét ezen létszférák közötti átkapcsolások, átmenetek, vonatkoztatások révén mutatja be. A detektívregény Kracauer szerint már egyáltalán nem bizonytalan státuszú, ahogy fogalmaz, „irodalmon kívüli tákolmány” vagy „kétes értékű keverék”, amelyben „a kalandregények, lovagtörténetek, hősmondák, mesék szennyvize kavarog”. A detektívregény legjelesebb alkotásai „egy bizonyos stílusfajta képviselői, amelyek magabiztosan ábrázolnak egy sajátos világot sajátos esztétikai eszközökkel”.4 Itt rögtön érdemes felfigyelnünk a „sajátos” kifejezés kétszeri előfordulására, ami részint arra enged következtetni, hogy pontosan beazonosítható és meghatározható kontúrokkal rendelkezik a krimi, részint arra, hogy e pontos meghatározás konstruktív elve a Kierkegaard által esztétikainak nevezett egzisztenciális szférának „a maga teljes közvetlenségében” értett egyedi, különös létezője, az érzéki zsenialitás, a maga sokféleségében megjelenítve, illetve abszolút módon meghatározva.5 Mielőtt a szférák természetét jellemezné, Kracauer szövege Bevezetésében pontosan megnevezi a detektívtörténet poétikai-esztétikai elvének hatókörét, illetőleg azt az eszmét, amely szervezi a krimi jelentésrétegében kavargó mozgásokat – ezzel egyszersmind megadja a referencialitás egyik, valószerű vagy társadalmi pólusát. A detektívtörténet különböző megformálódásai – Edgar Allan Poe, Gilbert Keith Chesterton, Arthur Conan Doyle, Émile Gaboriau, Sven Elvestad, Maurice Leblanc, Paul Rosenhayn, Otto Soyka, Frank Heller, Gaston Leroux művei kerülnek szóba –
„lényeges tárgyi vagy esztétikai eltérések dacára egy jelentésréteghez tartoznak, és hasonló formai törvényeknek engedelmeskednek. Egy eszme köti össze és határozza meg mindannyiukat, erről tanúskodnak, s ebből származnak: a teljességgel racionalizált, civilizált társadalom eszméje ez, amelyet radikális egyoldalúsággal ragadnak meg, és esztétikai törésben, stilizáltan testesítenek meg.”6
Nekünk most az a fontos ebből a gondolatmenetből, hogy jelezzük a vonatkozás, azaz a referenciális erő elemi működésmódját a detektívtörténet nyelvi szerveződése, formaléte és a társadalmi viszonyok között.
A társadalom mint az emberi lét alsóbb, alacsonyabb foka pusztán csak egy a sok közül azon területek között, amelyeket a detektívtörténet úgymond megvilágít vagy befog. A krimi kapcsán beszélhetünk, sőt mi több, beszélnünk kell „nagyobb valóságtartalommal rendelkező létfokok”-ról is, „magasabb szférák”-ról, hovatovább a „magasabb rendű szférá”-ról, hiszen az ezekre való vonatkozásban kristályosodik ki a „felsőbbrendű titok”,7 amely Kracauernél a referencialitás másik, vallási vagy isteni pólusát képezi. Az ember e pólusra vonatkoztatva válhat teljes mértékben létezővé.
„Szó és cselekedet, lét és képződmény a legszélső határ közvetlen közelébe ér, a megélt itt valóságos, a felismert pedig legvégső emberi érvénnyel bír. Ha az ember megtagadja ezt a vonatkozást, elveszti valóságosságát, de még ekkor is – e vonatkozástól távol és rajta kívül – megingathatatlanul érvényesek maradnak a magasabb rendű szféra elemei.”8
Az ember a kierkegaard-i értelemben vett egzisztáló egyénként a két szféra vagy létszint, a feltételesség meghatározta alsóbb, társadalmi és a feltétlenség által jellemezhető magasabb, isteni szféra között ingadozik, vándorol, egyfajta köztes lényként létezik és gondolható el a lent és a fent feszültségterében.9 A krimi szereplőit és eseményeit Kracauer e feszültségtér valós formái révén írja le, a társadalmi szint vonatkoztatásainak valós tere nála szignifikánsan a szállodai előcsarnok, az isteni szféra vonatkoztatottságának, a végső dolgok előtti megmutatkozás vagy feltárulás valós tere pedig a templom.
4 Siegfried Kracauer, „A detektívregény. Értelmezés. Filozófiai értekezés a detektívregényről”, in Uő. A detektívregény. Értelmezés. / Történelem. A végső dolgok előtt, Budapest, Kijárat, 2009. 9–96. o. 9. o. Teller Katalin fordítása.
5 Vö. Søren Kierkegaard, Vagy-vagy, Budapest, Gondolat, 1978. 94–115. o. Dani Tivadar fordítása.
6 Siegfried Kracauer, „A detektívregény…”, in id. mű, 9. o. (Kiemelés az eredetiben – V. T.)
7 Uo. 11. o.
8 Uo.
9 Kracauer hangsúlyozza, hogy az embert „valósan egzisztálóként feszültség veszi körül; teremtmény, amely az isteni felé törekszik; természet, amely a természetfelettire való vonatkozásában határozza meg magát. A lent és a fent közt van a helye. Részese a megalkotottnak, az eleminek, a csak létezőnek, de ugyanígy részese a másiknak, a túlvilági igének és a megnyilatkozásoknak, és annyiban valóságos, hogy a fentben és a lentben való részesülése igazolást nyer egzisztenciájában.” Uo. 12–13. o.
A politika mint a referencialitás eminens formája
Nekünk a továbbiakban, úgymond, az embernek „a lentben való részesülésé”-vel kell foglalkoznunk, mely Kracauer meglátása szerint szükségképp torzuláshoz, torzításhoz vezet, hiszen az alsóbb létszféra – amelyhez tehát a társadalmi létezés is beletartozik – zavaros közegében „a dolgok törésben jelennek meg”,10 amit a krimi világa csak még jobban felerősít. Nos állíthatjuk, hogy a politika praktikái, hatalmi machinációi tipikusan az ilyen eltorzult létezés manifeszt megvalósulásai közé tartoznak.
Mindazonáltal ezen a ponton érdemes kilépnünk Kracauer detektívtörténeti koncepciójából, ahol is némiképp talán kissé mereven vagy implauzibilisen viszonyul egymáshoz a fent és a lent szférája, amelyek között, meglehet, létrejöhetnek átmenetek, ám a politika belerögzülése a torz alsó szférába, mintha túlságosan is megkötné a kezünket, ama kezet, amely próbálná plauzibilisen megragadni és leírni a politikai erők s ellenerők kapcsolódási pontjait a krimi szövegvilágához. És ekkor úgy tűnik, Walter Benjamin passzázsokra vonatkozó elmélete jöhet kapóra. Nem csupán azért, mert Benjaminnál az emberi szféra a teremtettségen túl a folytonos teremtődést mintha affirmatívabban (ezáltal pedig reflektáltabban kritikusan) foglalná magában a kracauerihez képest, hanem mert a benjamini Passzázsokat olvasva és keresztül-kasul kószálva benne éppen abban a városban találjuk magunkat, ahol Maigret is rója kíváncsiság hajtotta köreit, Párizsban, „egy pusztán életből épített táj”11 kellős közepén. Persze egyáltalán nem kerülünk messzire Benjamint olvasva Kracauertől, már csak azért sem, mert Benjaminnál is lépten-nyomon olyan megfogalmazásokra bukkanhatunk, mint pl. hogy „valamely valóság kommentálása” során alaptudományként a teológia jön szóba (míg a szöveg kommentálásának alaptudománya a filológia).12 Szóval a magasabb, isteni létszférának a valószerűre, a mindennapi létre való vonatkozása Benjaminnál is fennáll, csak amíg Kracauernél ezt szükségképp torzulásokon keresztül láthatjuk és értelmezhetjük, addig Benjamin esetében éppen ellenkezőleg, egy fulguratív, villámszerűen felvillanó képben pillanthatjuk meg ezek konstellációját. „Nem úgy van – írja Benjamin a Passzázsok egyik töredékében –, hogy az elmúlt a jelenbelire vagy a jelenbeli az elmúltra veti fényét, hanem a kép az, amiben a volt a Mosttal villámszerűen áll össze egyetlen konstellációvá.”13
Ez a felvillanó villámszerű kép sokkolja az embert, voltaképpen ugyanarról a sokkról van szó, amit fentebb a történelmet jellemezve már idéztünk: „A történelem: sokk a tradíció és a politikai organizáció között.” Merthogy véleményem szerint a benjamini Most a „politikai organizáció” szinonimája is lehetne, a Most képe dialektikus vonatkozást tár fel a múlt és a mindenkori jelen között. Az előttünk feltáruló sokkoló kép ti. azt mutatja, hogy a jelen nem olyasmi, ami a már elmúlthoz, mondjuk, a tradícióhoz igazodik, éppen fordítva áll a dolog: a volt, az, ami elmúlt, éppen hogy a képben dialektikusan rögzült szintézis által (amiben tehát benne van a Most is) kapja meg a jelentését, azaz válik megismerhetővé (ezt nevezi Benjamin a történelmi szemlélet kopernikuszi fordulatának). Ennek megfelelően a mindenkori Most politikai organizációja, szituatív jelene felértékelődik, „a politika primátust kap a történelem fölött”, írja Benjamin, „a történeti faktumok azzá lesznek, ami éppen most csapódott hozzánk”.14 Miáltal az időtlen igazság elillan, de maga az igazság nem, hiszen annak időmagja van, „amely egyszerre rejlik a megismertben és a megismerőben”.15
Nos, azt állíthatjuk, hogy a krimi eseményeiben éppen az ilyen sokkoló, fulguratív módon elénk villanó képek eleven erejét tapasztalhatjuk meg, a krimi Mostjai a megismerhetőség Mostjai, amelyekben „az igazság a robbanásig telítődött idővel”,16 a krimi figurái, leginkább a nyomozók pedig a szignifikánsan „megismerők”, akikben ugyanaz az időmag rejlik, mint a „megismert”-ben, tehát a krimi terében plasztikusan válik lehetővé, hogy feltárulhasson az adott szituációt lehetővé tevő igazság. A politikai organizáció szituatív Mostjainak felvillanó képei elemien sokkolják az olvasót a krimiben. A politikai organizáció primátusa a történelem felett plasztikusan tárul fel Simenon krimijeiben, amelyekben az ember társadalmi státusza amúgy is invenciózusan figuralizálódik és fikcionalizálódik. Ahogyan Dennis H. Drysdale a Simenon-recepció megkerülhetetlen alapszövegében, a Simenon és a szociális igazságosság című tanulmányában írja, a belga-francia író
„szinte valamennyi regénye egy-egy szereplő elméjének, személyiségének és különösen emberi potenciáljának vizsgálata. Mivel lehetetlen tanulmányozni az egyént anélkül, hogy ne helyeznénk őt társadalmi kontextusába, Simenon munkássága a társadalom működésére vonatkozó megfigyelések gazdag tárházát is tartalmazza. […] Simenon könyveiben megértést követel a szerencsétlen úgynevezett bűnözők iránt, de jellegzetesen nem javasol konkrét megoldásokat azon kívül, hogy a társadalom részéről alázatra, elkötelezettségre és felelősségtudatra van szükség.”17
A Maigret védekezik című regényben az irodalom társadalmi-szociális aspektusa és az antropológiai dimenzió egy sajátos konstellációba rendeződik, amelynek egyik legjellegzetesebb vonása az orvoslás, tehát a gyógyítás inverzív alakzatában érhető tetten. Kálai Sándor a francia bűnügyi regénynek szánt monografikus munkájában az orvos alakjában háromféle szempontból is releváns szerepet, funkciót lát és bont ki. Először is azt, hogy „a detektívregény különféle funkciói (bűnelkövető, gyanúsított, nyomozó, áldozat) közül melyeket töltheti be az orvos – mindez pedig Simenon regényeiben szoros szálakkal kötődik a szereplőtípus által befutható-befutott társadalmi pályához”, másodszor azt, hogy az orvos specifikus tudása miképpen tud hozzájárulni a nyomozás feltáró folyamatához, harmadszor pedig narratológiai-poétikai perspektívában releváns szerinte az orvos szerepe, azaz hogy „a gyakran orvosok segítségével zajló nyomozás reprezentációja egyúttal reflexió az elbeszélés lehetőségeiről is”.18
10 Uo. 11. o.
11 Walter Benjamin, „Passzázsok”, in Uő. id. mű, 219. o. Benjamin itt Hofmannsthal megfogalmazását idézi.
12 Vö. uo. 224. o.
13 Uo. 226. o.
14 Uo. 221. o.
15 Uo. 227. o.
16 Uo. 226. o.
17 Dennis H. Drysdale, „Simenon and Social Justice”, Nottingham French Studies, 1974/2. 85–97. o. 85. o.
18 Vö. Kálai Sándor, „»Embereken dolgozunk« (Orvosok Maigret Simenon-sorozatában)”, in Uő. Fejezetek a francia bűnügyi irodalom történetéből, Debrecen, Egyetemi Kiadó, 2012. 129–143. o. 130. o.
„Úgy döntöttem, hogy védekezni fogok…”
Az a történet, amely a Maigret védekezik lapjain kibontakozik előttünk, egyszersmind informál bennünket nem csupán Maigret-ről magáról, hanem a korabeli francia mikrotársadalmi viszonyokról, valamint Mélan doktorról, aki, úgymond, szövi a szálakat – egy rendkívül alattomos, sőt gonosz és furfangos cselszövés, összeesküvés Maigret ellen. E történet rendkívüli mivoltát az is kiemeli – ekként az egész Maigret-sorozatból is különös fény vetül rá –, hogy olyan momentumok válnak hangsúlyossá vagy egyáltalán kerülnek elő benne, amelyekről addig Maigret életében és tevékenysége során soha nem volt, nem lehetett szó. Megtörténik ti. az, amire én nem emlékszem, hogy bármikor előfordult volna Simenon történeteiben, hogy Maigret-nek nem ízlik a pipája: „Kiválasztotta a legvaskosabb pipáját, lassan megtömte, meggyújtotta, de nem ízlett neki. Azután ismét föl kellett állnia, hogy a zakója zsebéből elővehesse a rendőrfőnöktől kapott iratokat.”19 Az is ebben a történetben fordul elő először, hogy Maigret felesége közvetlen közelről tapasztalja meg, hogyan dolgozik a férje,20 valamint az is, hogy a nyomozót meggyanúsítják, ilyeneken lamentál: „Életemben először fordult elő velem, hogy a másik oldalon álltam… Vajon lesz-e bátorságom ezután valaha is egy kihallgatást végigcsinálni?”21 Legjobb barátjával, Pardon doktorral beszélgetve pedig a következőkön morfondírozik: „Vagy tévedek, s akkor egy hét múlva már Meung-sur-Loire-ban tölthetem nyugdíjas napjaimat, vagy igazam van, s akkor viszont egész pályafutásom legérdekesebb esetével állok szemben…”22 Mint tudjuk, nem tévedt, igaza lett.
Szóval Maigret-t meggyanúsítják, hogy el akart csábítani egy fiatal egyetemista lányt, aki nem mellesleg egy magas rangú miniszteri tisztviselő, egy tanácsos unokahúga. Ez a miniszteri tanácsos egyenesen a belügyminiszternél panaszolja be a felügyelőt, akit aztán szinte rögtön el is ér a rendőrfőnök megkeresése és az idő előtti, igencsak megalázó nyugdíjaztatás fenyegető réme. Maigret hamar rádöbben, hogy ezt az alattomos, már-már a tökéletes gonoszságról tanúskodó cselszövést a fiatal lány egymaga nem követhette el, nyilván valaki betanította neki, hogy mit mondjon és cselekedjen oly módon, hogy Maigret csillaga végképp lehulljon, ő maga pedig, a cselszövő láthatatlan maradjon. Mindazonáltal a nyomozó számára egyáltalán nem világos, hogy miért és hogyan keveredett ebbe a valószerűtlen történetbe. Viszont annál gyötrőbb a számára mindez, mert alapjában kérdőjelezik meg és vonják kétségbe a létét. Ezért is dönt úgy, hogy, úgymond, beleáll a szituációba, megvédi magát és lemossa a becsületén esett foltot. Maigret egy alkalommal legrégebbi kollégáinak egyikével, Janvier felügyelővel beszélget:
„– Remélem, nem izgatja fel magát, főnök!
– Felajánlottam a lemondásomat.
– A rendőrfőnök elutasította?
– Nem. Azt mondta, kénytelen lesz elfogadni, csakhogy…
– Csakhogy?
– Maradok. Hacsak ki nem teszik a szűrömet. Úgy döntöttem, hogy védekezni fogok…”23
A nyomozás szálai aztán egy sztomatológushoz vezetnek, akiről kiderül, hogy a fiatal lány belehabarodott, ezért tudta rávenni őt gyalázatos tettére, illetve hogy jobb napokat látott magánpalotája kertjében három hullát temetett el, mert hogy altatásban teszi magáévá a női pácienseit, s némelyik ebbe belehal.
Nos, ezen egész szituáció lehetőségtere az a referenciális politikai organizáció, amit fentebb Benjamin kapcsán jellemeztünk. Merthogy a Maigret-vel megesett gyalázatos és gonosz, „valószerűtlen történet”, a sztomatológus cselszövése két lényegi ponton is kapcsolódik közvetlenül a politikai dimenziókhoz. Egyrészt Mélan doktor a fiatal egyetemista lány nagybátyja révén a legmagasabb politikai körök segítségével avatkozik be a főfelügyelő életébe, alattomos politikai praktikákat és machinációkat indít be, miközben ő maga láthatatlan marad. Az, hogy Maigret egyáltalán fölfedezi a létezését, voltaképpen egy fatális véletlennek köszönhető, miként az is fatális véletlen, hogy a fogorvos azt hiheti, Maigret őt figyeli a szemközti magánpalota ablakából. Másrészt a doktor életének voltaképpeni nyomorúságos, egzisztenciális rettegés motiválta alakulása és tetteinek mozgatórugói megint csak a létezés politikai organizáció formálta mivoltával hozható összefüggésbe, hiszen azért erőszakolja meg a fogorvosi székében elaltatott nőket, illetve végez rendelőjében tiltott abortuszokat, mert kiskamaszként közvetlen közelről szemtanúja volt annak, hogyan becstelenítik meg a nővérét a német katonák.24 A regény mindazonáltal egyáltalán nem foglal állást a sztomatológus alakjának és szerepének megítélésében (pláne nem elítélésében) – egyebek mellett ebben áll legnagyobb erénye –, Mélan doktor egyszerre bűnelkövető és áldozat, akinek irányában egyfelől „a társadalom részéről alázatra, elkötelezettségre és felelősségtudatra van szükség”, másfelől azonban „a társadalomnak fel kell fedeznie az ilyen rosszul alkalmazkodó elméket, és el kell különítenie őket a nép tömegétől”.25
A Maigret védekezik című Simenon-regényben ily módon villan egybe fulguratív élességgel a történelem, a tradíció és a politikai organizáció.
19 Georges Simenon, Maigret védekezik, Budapest, Hunga Print, 1994. 35–36. o. Zsámboki Mária fordítása. Számomra különös jelentőséggel bír, hogy a regényt Zsámboki Mária fordításában olvashatom, aki részint zseniális szerkesztői tevékenységet folytatott évtizedeken át, részint maga is álnéven krimiket és romantikus regényeket írt, s nem utolsósorban Tűnő árnyékom közepében címmel posztumusz novelláskötete jelent meg.
20 Vö. uo. 118. o.
21 Uo. 121. o.
22 Uo. 173. o.
23 Uo. 60. o.
24 Kálai úgy érvel, hogy Simenon Maigret-sorozata orvos alakjainak egy része átlépi a határvonalat, azaz plebejus származásuk miatt túl nagyot kell ugraniuk ahhoz, hogy társadalmilag érvényesüljenek, s ehhez nemegyszer bevállalják a bűnelkövetést is. Mélan is szerény körülmények között nő fel, aki „erős belső nyomásra […] képes lehet bűnt elkövetni”. Kálai Sándor, „»Embereken dolgozunk« (Orvosok Maigret Simenon-sorozatában)”, in id. mű, 133. o.
25 Dennis H. Drysdale, „Simenon and Social Justice”, id. mű, 85. o.